Újabb versek

Éhség

Zöld folyosón matt csempéken

botladozik a sárga lámpa fénye

légy járja körül

karikát ír le apró szárnya

magának a fénynek örül

valami legalább boldog itt

dohos szagok járnak fel-alá

és a klór összehasonlíthatatlan

beteg szaga nyomaszt

magány hódít

érdes nyelve szájszélet repeszt

víz után kutat – nem lehet!

a megváltó kereszt

lehet ilyen szikkadt-merev

epe bukkan elő nyálak

odvából keserű nyomot

hagy az ajkakon – száraz

szembogár piheg nesztelen

nyikorgó ajtó tárja

báját meztelen

hirtelen becsapja a szél

szava higgadt és elvtelen

lázas homlok izzad este…

infúziót hoznak újra

padló reccsen

vékonyka kar piheg

kiszáradt testen

ki-szol-gálta-tottan

hol itt a szemérem vagy szépség?

várni érzés keserű madarát

hessenti el az éhség.

* * *

Halál ágyán

Vékony bőr-duzzadt erek

ez maradt a nagy nő

a díva ‒

Isteni parancs hívja

spicces kábultba

ejti a Ringen-laktát

oldott álmot sző

álomtalan álma fáj

minden mozdultban jajszó

kiszáradt száj

üdvöt hív magára

nekem kegyelmet

bomlott elme bozontos

virága nem hoz

termést már.

Táncos lába fatörzs

kék szeme fátyol

elporzott veséje puskapor

ajkán elül a mámor.

Úgy készül ahogy jött

pőrén és egyedül

s míg kis asztalkáján

forró tea hűl

kezét nyújtogatja a fénynek.

Ujjai az enyémet keresik

csak egy biztos pont

kell még…

utolsó kötél a léthez

utolsó

kellék.

* * *

Isa pur es homu

Íme valóban por és hamu vagyunk csak

Világosbarnára darált, már lélek

nélküli elegy

Üveg homokórába zárva pergeti le a kapocs

földi létünk utolsó fáradt

pora lemegy

Valahová a mélybe, nem síri csenddel zendül

az Adaggio hangja, pár szál

vörös rózsa áll

magányosan üres váza melyébe burkolva

szegről végről rokonságban

más koszorúkkal

A pap mosolyog hite felhőtlen és erős

szavai lábat mosnak bűntől

ázott testen

Barna színű por izzik a levegőben máglyán

ég most a lélek megméretik

gyarló lelkem

Nekem is, kicsi és kevés vagyok a világnak

zsebkendőbe bugyolált könnyek

nem száradnak fel

Megint a fényévnyi idő megint

íme por és hamu vagyunk

nem fájdalmas jel.

* * *

Október

Párás szemgödrök között

görög – pörög az izzó

falevél

sántikálva, szöszmötölve

nedves ajkát megtörölve

kuncsorogva él

szaltót ugrik mélybe zuhan

zörög s röhög

a flaszteren

nyákos nyamvadt kabátjában

guggol s kukkol

betegen.

* * *

November

Gyertyás fények zaklattak fel

gyerekkorom fényei

temetőbe halkan léptem

csokrok sír-szagát féltem

húnyó idők titkait.

Mint halódó ősz integet

roggyant fenyő a sír felett

szeretne inkább fényben állni

díszes ruhában járni

neki csak az őrség maradt

vigyázni a halottakat

majd felöltözik hófehérbe

ha csillag fagy a jégkék égbe

vánkost vet a téli tájnak

hantok sírnak, fényre várnak.

* * *

Csak úgy

Csak vér és izzadás a szó

minden gyolcsba tekert

izzó fájdalom a jó

mondhatnád elég volt

az izzásból elég

nem halott még a holt

égi aknamezőn lépked

felrobban kéjes éje

s rád omlik a hold

* * *

Emlékfoltok

Csak egy verítékcsöppnyi

 édent adj nekem!

Emlékek zaja lüktet…

metronómba fagyott csend

visít fesztelen.

A kávé kihűlt az asztalon…

csésze árulja báját,

máza meztelen.

Az abrosz csipkéje fakó lett

folt hátán lyuk libeg,

a karosszék álmosan terpeszt

ócska szőnyegen piheg.

Fényképek…árnyak…idő…

a kakaó langymeleg.

Ifjú repdeső madár,

már repülnék veled!

* * *

Történelem

Ezer év odvából karperec

fityegett fáradt ujjamon

patina fedte zöldes sárga tompa

fényű máz, kardamon

magja sem lehetne érdesebb

mint fénye ennek

síron túli lények nyúlnak érte

vissza, jönnek és mennek

az idő gyorsan szálló pora

ringat múltat velem

egy kis ékszer kicsiny ék

igéző történelem

* * *

Éji kéj

Fagy kopog az ablakon

csipke árnyat hord az éj

párkányon nesz liheg

pattan reppen a héj

mélyen lenn vágy feszül

érc hangján lepke ül

tűz robban legbelül

szertehulló kéj

* * *

Búcsú

Mindennap búcsúzni kell

elköszön a nap és álmot hint

búcsút int a levél a fán

s a dér is integet odakint

mikor száradni kel fel az aszfalt

és búcsút int az éj

elköszön a füstgomolyag

elnyűtt kémény tetején

elköszön a bú, ha jön a nyár

virágszirmot hint neked

őszre festi indáit a szél

int egyet s rád nevet

 

Könyvbemutató

Nagyon izgultam, ahogy kell. Volt már könyvbemutatóm, meglepetés nem ért, mégis a helyszín és a közeg az ismerőssége ellenére is új volt.
Városom két fontos polgára, akik korábban is szerepet vállaltak könyvbemutatómon, és mellettem álltak, ellátták a hálátlan kérdező szerepét. Kapui Ágota, költő, szerkesztő és Feldmann László, bölcsész, képviselő tették fel nekem az olykor kíváncsi, olykor egészen részletekig érzelmes kérdéseket.
Mindennek a  helyszínét pedig Dabas város egyetlen gimnáziuma – ahol dolgozom egyébként – biztosította. Szép és elegáns előadótermünkben Pásztor Gergely igazgató úr méltatott, és mutatott be a közönségnek, közvetlenségével és humorával fel is ütötte a labdát a beszélgetéshez. Két tanítványom, Bánszki Blanka és Juhász Tímea olvasott fel részleteket a könyvből.
A kérdéseknek mindig örülök, a közvetlenségnek és a jó hangulatnak még jobban. Ugyanakkor készített velem interjút a Dabas Rádió, és a Dabas TV is fölvette a könyvbemutatót, ismeretlenül most már nem maradtam.
A közönségtől sok jó visszajelzést kaptam, összességében kedélyes és bensőséges hangulatban telt az este. Már várom a következőt!
konyvbemutato_hegedus rita
Forrás: Hegedűs Rita
Az Ember fia című könyv itt vásárolható meg.

Szoba? Konyha? Fészer?

Az egyik tanítványom elmesélte nekem, mennyire érdekelné, hogy egyik kedvenc írója, Gárdonyi milyen körülmények között alkotta meg Az egri csillagokat. Szerencsém volt, mert Gárdonyi háza mellett nőttem fel, és ugyan el tudtam mesélni, de látni és mesélni róla, nem ugyanaz.

Elképzeltük együtt, milyen lehetett az akkori kert, volt-e háziállata, vajon mennyire szerette az érdekes, fekete bőrfotelt. Belesüppedt-e kellemesen, vagy előrehajolva, elgondolkozva fonta története szövevényét.

Már nem tudjuk meg. Azért az is eszembe jutott, vajon érdekelni fogja-e az én olvasóimat, nem merészelve persze összehasonlítani magamat jeles írónkkal, hogy én mit szeretek csinálni, hogy érzem jól magam, mi tölti meg a napjaimat úgy, hogy alkotókedvem száz fokon égjen.

Úgy döntöttem, elmesélem.

Szívesen rajzolok vagy festek. Majdnem mindegy, mit. Olykor örömet okoz egy egyszerű virág rajzolása, máskor halálra idegesít a kifinomult részletek megrajzolása. Van, mikor élvezem a színek összevisszaságát, van, mikor az őrületbe kerget a pepecselés. Ma már tudom, hogy ehhez a fajta alkotáshoz is csak akkor szabad nekikezdeni, ha teljes bennem az összhang, és ráhangolódtam a festésre. Ugyanez a helyzet a horgolással vagy a varrással is. Szeretem, de módjával.

Ugyanakkor ezen tevékenységek közben fantasztikusan lehet gondolkodni. Például egy-egy szereplő jellemén vagy lírai eszméken, esetleg a fejemben összekuszálódott gondolatok kifésülésén. Közben pedig nem hallgatok zenét, sem semmilyen zavaró hangot. Soha, de soha. Mert a kézzel végzett tevékenység közben jár az agyam, gondolkodom, és harmadik párhuzamos ténykedés már nem fér bele. Így másokkal ellentétben, én nem tévézés közben kézimunkázom, hanem horgolás vagy festés közben gondolkodom az írás valamelyik fázisán. És este jön a nagy pillanat: a nap közbeni gondolatok szövevényén átrágni magam, és tisztára mosni a Word fájlban.

Ritkán nézek tévét, inkább az interneten tájékozódom, és azt a filmet nézem meg, amihez kedvem van, és azt a hírműsort, amit szeretek.

A konyha is jó gondolatsegítő helyszín. A főzés és sütés is kedvenc tevékenységeim közé tartozik, ekkor is jól lehet fejben alkotni, miközben készül a kalács. És ha valami fejben nem jön össze, a kelt tésztát jól meg lehet püfölni, és lám, újra minden eszembe jut.

Jó hely a fészer is, ott csak a macska kerülget, és miközben ölbe veszem és simogatom, ő pedig dorombol a karomban, újra járnak a gondolataim. Természetesen az írás körül.

Hogy valaha meg fogja-e kérdezni valaki, hogy én, az író, hogyan éltem, és milyen dolgokat tettem, nem tudom. De álljon ez a kis írás azoknak, akik pár év múlva is kíváncsiak lesznek rám.

Hogyan fedezzük fel a tehetséget?

Tudom, hogy nem mindenkinek van ehhez kedve vagy lehetősége. Nálam mindkettő adott, így szeretnék segíteni másoknak is, akik gyerekfejjel valami érdekeset mutatnak magukból. Nem biztos, hogy meg is akarják mutatni, előfordul, hogy véletlen a felfedezés öröme és meglepetése, de annál izgalmasabb.

A tét a gyerekkor. Nem azért, mert ha idejekorán elkezdünk írni, akkor elveszítjük azt, hanem mert a korán megkezdett írás és vele a sok olvasás és az élmények saját adaptációs felfedezése megkezdi a szunnyadó, de mindig tettre kész fantázia mozgatását, és írásra sarkallja a gyermeket. Nem felel meg neki, már nem elég, amit a könyvekből készen kap, hanem elkezdi felépíteni a saját fantáziavilágát. Persze ez önmagában megint nem elég, hiszen meg kell tudni fogalmazni, le kell tudni írni ezt mások számára is érthető és élvezetes formában.

Mindig megdöbbenek, amikor egy-egy történelemdolgozatban találok rá a tehetség szikráira. Joggal kérdezhetik, hogy mi köze a történelemdolgozatnak az íráskészséghez? Nos, az esszék mindig valamilyen téma kidolgozásáról szólnak. Ebben mutatkoznak meg gyakran olyan szóösszetételek, kifejezések, amiktől feláll a szőr a hátamon. (Pedig nincs is rajta egy sem!) Aztán kitalálok valamilyen kreatív feladatokat ezeknek a gyerekeknek, és látom, élvezik megcsinálni. Írnak… és írnak… és írnak, anélkül, hogy igazából rádöbbennének, hogy mit is teszek velük.

Szerencsém volt, nagyon jó magyartanáraim voltak, akik biztattak az írásra, küldtek ilyen jellegű táborokba, és nagyon sok alkalommal részt is vettem ezeken. Ma már persze sokkal több a lehetőség, mint régen volt, én mindenkit arra biztatok, hogy éljen ezekkel. És féltékenység nélkül, a tanár öröme mindig akkor igazán nagy, ha tanítványa túlszárnyalja őt.

Remélem, megérem ezt is!

A család: hátráltat vagy segít?

Sokan megkérdezték már tőlem, mikor írok. Sokat el is mondom: éjszaka. Nincs időm rá máskor.

Ebből az is látszódhatna, hogy az írást tulajdonképpen hátráltatja a család, hiszen ők az elsők. Ebben van is igazság, meg nincs is.

Az ember lánya normálisan a családdal kezdi a napját. Elindít mindenkit, vagy figyeli, hogyan készülődnek. Amikor minden családtagról látni, hogy a szokásos módon indul neki a napnak, nem beteg senki, akkor véget ér a családdal való foglalkozás, és az ember figyelme áttéved a munkára. Ott annak szentelődik minden figyelem. Persze olykor betéved egy-két gondolat az otthonról is, de alapvetően a munkájára koncentrál az ember.

Aztán hazamegy, és mint minden nőnek, kezdődik a második műszak: nevelés, vacsorakészítés, a lecke kikérdezése, beszélgetés, közös tévézés, vagy játék, vagy egy kis netezés, és amikor minden kész van, akkor jön az írás. Mert nekem ehhez koncentrálás és odafigyelés kell. És csend… és csend. Ha nagyon belejövök az írásba, elmúlik a fáradtság, és meg tudom írni, amit elterveztem magamnak. Ha túl fáradt vagyok, akkor viszont abbahagyom, mert pontosan tudom, hogy másnap helyt kell állnom. Ha túl keveset alszom, és másnap olyan vagyok, mint az a bizonyos mosogatórongy, senkinek nem jó, nekem pedig egyenesen borzasztó.

Előfordul az is, hogy egy-egy este annyira előreszaladok, hogy túlteljesítem a saját tervemet. Mivel nem vagyok gyorsíró, csak gyorsan írok, sok hibát ejtek, amit akár írás közben is javítok. Így sokszor jó pár gondolattal előbb járok, mire az a gépen leírásra kerül, ezért is hibázok írás közben sokat. Ha lassabban gondolkodom, ami ritkán van, akkor kevés hibával dolgozom, és ez teljesen független attól, hogy fáradt vagyok éjjel vagy sem.

Végül is megállapíthatom rövid fejtegetés után, hogy nem hátráltat a család, de tény, hogy befolyásol. És nem csak a rutinban, hanem a témában, ötletekben is. Olykor ők is mesélnek az iskolában, munkában történtekről, vagy arról, mit hallottak a facén vagy az utcán. És én hallgatom, és hallgatom rendületlenül…

Soha nem tudni, hol van mélyen elásva egy jó kis téma, ami csak az én „tollamra”, bocsánat, billentyűzetemre vár!

Hogyan alakul ki az írásmű

Van egy ötlet… Ennyi lenne? Sokszor valóban csak ennyi. Egy cikkből, egy hírből, egy olvasmányélményből, egy valós, valahol hallott történetből.

Ekkor még azt sem tudom, milyen műfaj illene a történethez, sőt azt sem, regény lesz-e, vagy novella, esetleg vers. Persze, van, amit szívesebben írok, de nem illik a témához. Akkor vagy hagyom érni a történetet, vagy átpártolok másik műfajhoz.

A vers hamarabb kész van, de többet átírom. A novellán mindig sokat csámcsogok, de kevesek javítok rajta, a regényhez pedig addig nem fogok neki, amíg ki nem forr az ötletből a téma, az eleje és legalább a vége. Ez azt is jelenti, hogy csak az alapötlet van meg az elején, és többnyire tudom, hol szeretnék kilyukadni. A közbülső részek viszont a folyamat közben alakulnak. Előfordul, hogy betegek hozzátartozóival találkozom egy kórházi folyosón vagy a buszon hallgatózom. Mindkét helyen, mert sok ideje van itt az embereknek, sokat beszélnek, olyan intim dolgokat is elmondanak, amiket egyébként egy vadidegennek talán soha nem mondanának el. Ha éppen benne vagyok egy történetben, ilyenkor ezek a kis információk nagyon sokat érnek. Ha beleillenek a történetbe, bele is fogalmazom.

A kezdet kezdetén sokszor előfordult, hogy nem volt nálam papír vagy írószer, esetleg egyik sem. Elárulom, ma is van ilyen. De van egy apró találmány, ami elfér a táskában, zsebben, és van benne jegyzettömb. Ige, ez a fantasztikus kis szerkezet az okostelefon. És akkor megtörténik sokszor az, ami ilyenkor szokott: lemerül a telefon, és hiába a jegyzettömb, hiába a zsebbe tehető technika, oda az ihlet.

Nagyon figyelek most már, hogy ne merüljön le a telefonom. Nemcsak az alapfunkciói miatt, hanem az írás miatt is. Ha mégis elfelejtődik a történet, sokszor előfordul ez is, akkor marad az újbóli próbálkozás egy újabb buszon, rendelőben vagy piacon.

Szóval, nénik, bácsik, tessék figyelni, mert jövök…!

“Minél több pofon ért, annál inkább írtam”

Könyv Guru nem régiben interjút készített Hegedűs Ritával, aki készségesen válaszolt kérdéseire. Az eredeti interjú Guru oldalán található, de most itt is teljes egészében közöljük.

Mély istenhitét és a világban történő rossz miatti tehetetlen dühét is beledolgozta Hegedűs Rita új, immár harmadik regényébe, Az Ember fia című, a minap megjelent kötetbe. A Jézus Krisztus történetét mai, magyar viszonyok közé helyező szerző az interjúban egyebek mellett beszél arról, hogy miért tartja aktuálisnak a témáját, mit tett, hogy ne sértődhessenek meg a kisregény szereplőiként feltűnő valós személyek, és hogy miért hasonlít a könyvkiadás folyamata a szüléshez.

Kémregények szoktak így kezdődni: egy amnéziás, sebekkel borított, 30 körüli férfi magához tér egy kis település közelében, egy idős házaspár befogadja, és kiderül, hogy az ember hivatalosan nem is létezik… Aztán a történet mégsem lövöldözéssel és üldözésekkel folytatódik, hanem egy evangéliumi parabolával, Jézus Krisztus modernkori történetével. Miért gondolja, hogy most, a 21. század elején szükség van a Biblia üzenetét regénybe fordítani? 

Amikor elkezdtem dolgozni az anyagon, nem gondoltam, hogy bármiféle példázatot kell adnom bárkinek is. Ráadásul az elejét és a végét tudtam biztosan, a közte lévő rész közben formálódott. Tehát az elején nem volt semmiféle tanító szándék, csak maga a közlés. Később változott a cél és a szándék is. Írás közben rájöttem ugyanis, hogy mennyire aktuális a Biblia, abból is az Újszövetség. Eltelt 2000 év, és az ember mint faj, semmit sem változott.

Nincsenek másféle bűnök, nincsenek másféle érdekek. Csak emberi bűnök és emberi érdekek.

És ezekkel együtt emberi gyarlóságok. Én csupán maira fordítottam az Evangéliumot, hogy bizonyítsam, újra kellene valaki, aki ráébreszti a mostani kor emberét, hogy még mindig van mit javítani.

Mik azok a társadalmi problémák, emberi konfliktusok, amelyek Ön szerint megkívánták ezt az aktualizálást? 

Valaki megkérdezte tőlem nem is olyan régen, el tudom-e képzelni, hogy Jézus eljön ide, egy búzamező közepére, és megint megtörténik vele minden. Azt válaszoltam: „De hiszen nem így van most is?” Csodálkozva nézett rám, pedig hitem szerint ott van minden szenvedő öreg emberben, akit magára hagynak; de ott van a tehetetlen, beteg gyermekben is százszorosan, ezerszeresen. A fájdalmunkban, a félelmeikben, Önben, bennem, valamennyiünkben. És ott van harmatos reggeli fűben, a margaréta egyszerű szépségében, a bodros felhőben az égen, a fák ág-bogában.
Csak épp elkövetünk egy nagy ostobaságot: nem vesszük észre!
Minden konfliktus, amiről írtam, valóságon alapszik. Kivéve a végjeleneteket. Az emberi gyarlóságok: hazugság, kéjvágy, megalázás, kihasználás, féltékenység, rágalom mind-mind ismert hibák. Számomra annyira megsokszorozódtak , hogy elviselhetetlen a nyomásuk. Ki kellett írnom őket magamból, hogy csökkenjen az általuk okozott feszültség.

Jól felismerhető a szövegben a tékozló fiú története vagy a víz borrá változtatásáról szóló kánai menyegzőé. Kiszámolta, hogy hány bibliai történetet dolgozott bele a regénybe?

Nem, nem is gondoltam rá. Végül is nem a számuk az érdekes… Bár, ha belegondolok, lehetett volna több.

Az evangéliumokban Jézus több, mint hatvanszor hivatkozik magára mint az “Emberfiára”. Ez a regénye címe is, a borítón egy szenvedő Krisztus-arc látható és a regény amnéziás főhősét Barnasának hívják, ami abból az arám kifejezésből származik, amit Jézus is használ magára a Bibliában. Nem fél attól, hogy ezek az utalások szájbarágóssá, didaktikussá teszik a regényt, illetve, hogy esetleg ezek az utalások eltántorítanak olyanokat az olvasástól, akiknek pedig leginkább szólna a kötet? 

Nem félek. Ha belegondolunk abba, hogy a katolikus imák többsége is állandó ismétlésen alapulnak, akkor még jól is jöhet. Szerintem úgyis annak fog mondani bármit is, akit érdekel a téma, vagy hozzám hasonlóan szenved a sokféle emberi gyarlóságtól. És joggal szegezheti nekem most a vádat bárki, hogy én talán bűntelen életet élek, vagy aszkéta vagyok? Szó sincs róla, az üzenet nekem éppúgy szól, mint bárki másnak.

A regény melyik részét volt a legnehezebb megírni, és miért?

Talán azt a részt, amikor Barnasa asszonyokkal beszélget munka közben. A témák adottak voltak, hiszen a szereplők élő személyek alakított figurái, de vigyáznom kellett, hogy ne bántsam azt, akiről mintázom, és a tanítása mégis erős legyen.

Sokszor megálltam írás közben, mert követnem kellett a tanítások eredeti menetét, ugyanakkor vannak élethelyzetek, amik közbeszóltak a folyamatos ihletszerzésbe, és egyébként sem tudtam mindig úgy koncentrálni, ahogy szerettem volna.

Hogyan kerülte el, hogy a megemlített valós személyek megbántódhassanak?

Volt, hogy a nevét változtattam meg, de olykor a jellemvonásait is. Máskor pedig a történetet formáltam másképp, mint az életben történt, megint más alkalommal a szereplő külső tulajdonságain változtattam…

Honlapján a kiadási folyamatot a gyerekszüléshez hasonlítja. Ezt inkább pozitív vagy negatív értelemben gondolja: vagyis a procedúra “fájdalmaira” vagy örömteliségére utalt ezzel?

Mindkettőre: az ember, amikor gyereket vállal, pláne először, többnyire nem tudja, mire vállalkozik. Elolvas rengeteg könyvet, mit hogyan kell csinálnia, aztán rájön, hogy az ő gyereke nem akar úgy csinálni semmit, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Azután többet szül, és már rutinosabb, már nem hisz könyveknek, még a gyerekorvossal is szembeszáll, ha biztosan tudja, mert ismeri a gyermekét, hogy mi a gond, vagy hogy egyáltalán gond van.

Megszüljük a gyereket, akinek az érkezése tényleg valódi öröm, bár akkor a legtöbben azt gondoljuk: soha többet.

Aztán ott van az ember kezében, önfeledten teljes önátadással az anyja karjába simul, aki azt mondja: még egyszer!

Így van ez az írással is: nem könnyű megírni egy regényt. Aztán, amikor kész van, átfésülik még sokan, rendezgetik, alakítják, elvesznek az eredeti szavak, de valószínűleg jobb lesz tőle az egész alkotás. Aztán nézegeti az ember a kész könyvet, forgatja, simogatja, és az jut eszébe: kell egy következő!

Azt írja: “Számítógépem mindig készen áll, hogy megnyissam, de ihlet hozzá nem mindig társul. Akkor tudok leginkább alkotni – így vagyok a festéssel is –, ha valamilyen erős érzelmi hatás ér.” Milyen érzelmi hatások adják a legjobb ihletet? Az Ember fiát is egy ilyen érzelmi hatás indította el?

Az Ember fiát a saját tehetetlen dühöm hozta életre. Annyi szennyet láttam, hogy muszáj volt leírnom. Minél több pofon ért, annál inkább írtam. Ahogy formálódtak a szavak és a történet, úgy éreztem magam nyugodtabbnak, és teljesebbnek. Ugyanakkor érdekes dolog történt velem. Sokszor imádkozom a Rózsafüzért. Aki szintén ezt teszi, vagy ismeri, az tudja, hogy az Újszövetség elemeit mondja végig, amelyek Mária és Jézus életében fontosak vagy döntőek voltak. És azt vettem észre, hogy egy idő után, mikor már jó sok történet készen volt a könyvből, a saját történetem jelenete villant föl bennem ima közben, mint egy filmjelenet…

Bár ott a számítógépe, de sok az elfoglaltsága is: család, munka, gyerek. Mikor tud időt szakítani az írásra? Kialakult már, hogy melyek a nap vagy a hét legalkalmasabb szakai?

Sokan felteszik nekem ezt a kérdést. De a válasz sajnos egyszerű: akkor írok, amikor ráérek, vagyis éjszaka. Nem vagyok nyugodt, ha nincs kész az ebéd vagy a vacsora, ha nem javítottam ki a dolgozatokat, ha nincs tiszta ruha, ha a házit nem ellenőriztem. Ha minden megvan, senki nem beteg, nem sorjáznak a gondok, és nem vagyok túl fáradt, nos, akkor írok.

Az érzelmi hatásokon kívül mi segíti az írásban, illetve mi segíti át a holtpontokon?Hegedűs Rita 2

Lehet, hogy most bigottnak tartanak az olvasók, de sokszor a hitem és a gyerekek. Otthon és az iskolában. Ők azok, akik a holtpontokon átsegítenek, illetve egy-két valódi barát figyelme.
Egyébként, ha jó dolgok történnek velem, szárnyakat kapok. Ilyen lehet, ha jól felelnek a tanítványaim, ha sikereket érnek el versenyen, ha azt látom, hogy bíznak bennem, ha megbecsülést kapok a kollégáktól, főnökeimtől, ha jól sikerül egy-egy írásom, és tetszik másoknak is. Vagy hazamegyek fáradtan, és olykor vacsora vár, mert főzött a lányom, vagy kitakarítottak otthon, és meleg, jó szagú, tiszta környezetbe érek haza. Vagy a szeretteim ölelése. Szerintem az ölelés a legjobb dolog, amit az emberiség adhat a másiknak.

Mennyi ideig tartott ennek a regénynek a megírása?

Egy évnél is tovább. Sokszor átírtam, gondolkoztam rajta, formáltam a történteket. Hosszú volt, nem terhelt meg még írás ennyire, mint ez.

Kik az írói példaképei?

Szeretem Kosztolányit, Babitsot, Szabó Magdát, Fekete Istvánt, külföldről pedig lenyűgöz Beckett, Brecht, J. Austin, Ken Follett, és Dan Brown.

Kikkel olvastatja el előre a szövegeit, és milyen tanácsokat vár, illetve fogad meg tőlük?

A lányom az első olvasóm, majd pótanyai barátnőm, Kapui Ágota költő. Mindenféle tanácsot el tudok fogadni. Lehet persze, hogy először halálra sértődöm, de mindig átgondolom, amit hallok. Ők fontosak nekem bírálati szempontból is.

Már harmadik könyvét adta ki. Mik azok a tapasztalatok, amiket leszűrt ezekből az alkotási, kiadási folyamatokból? Mi a nehezebb: megírni vagy kiadni egy regényt? Mit tanácsol kezdő szerzőknek, milyen csapdákat kerüljenek el?

Mindegyik folyamat nehéz lehet. Ha valakinek egyáltalán nincs ihlete vagy tehetsége, akkor maga az írás is nehéz. Sokszor elég az egyik, ha megfelelő emberek állnak az alkotó mögött. Sajnos, nincs túl jó tapasztalatom. Meglehetősen sok az önjelölt író manapság, ami engem nagyon zavar. Annyira tisztelem a valódi írókat, olyan mélységesen fölnézek rájuk, hogy az is zavarba ejt, amikor engem titulálnak írónak. Még mindig nem érzem magam annak, és nem is nekem kell ezt megállapítanom.

A kezdőknek azt tanácsolom: higgyenek magukban, és találjanak valakit, aki fölkarolja és tanáccsal segíti őket!

Most én is ezt teszem az iskolában: feltett szándékom, hogy segítek a fiataloknak, akik írni szeretnének. Sokat beszélgetek velük, könyveket ajánlok nekik, mert olvasás nélkül nem lehet jól írni. A legnagyobb csapda ugyanis, amibe belekerülhetnek, az az öncsalás, ami azzal kezdődik, hogy nem kell olvasni. Aztán van egy másik csapda, az önértékelési hiba. Sokat javíthat az ember magán, ha megfogadja mások tanácsit, de ha nem szenvedélye az írás, jobb, ha időben abbahagyja. Akkor lesz valakiből író, vagy orvos, vagy mérnök vagy bármi, ha amikor felkel, akkor is arra gondol, és úgy fekszik le, hogy az az utolsó gondolata. A tudatosság szenvedélye nélkül nincs célba jutás!

Az Ember fia témája alapján adódhatott volna, hogy egyházi kiadónál jelentesse meg. Ez fel sem merült? 

Felmerült, válaszra sem méltattak. A nevem még túl szerény…

Megmutatta-e papnak vagy valamilyen más, egyházi személynek a szöveget, hogy mit gondol róla?

A végleges szöveget nem mutattam meg, de idős pap barátomnak, aki húsz éve istápolja az én és a családom lelkét, elmondtam, miről szól a kisregény. Már nagyon várja, és szeretné minél több családhoz eljuttatni.

Milyen korosztálynak ajánlja a kötetet? Példázatszerű, mesélős ugyan a szövege, de vannak benne olyan történetek is, amelyek nem feltétlenül valók gyerekeknek…

Nem kifejezetten korosztályban gondolkodtam, egyfajta lelki érettség kell hozzá. Ehhez alkalmas lehet egy érettebb 14-15 éves fiatal, de elsősorban a már érettebb korosztálynak szól.

Mentés

Utazás, az ihlet egyik forrása

Ritkán nyaralok. Leginkább itthon, megfizethetőbb környezetben. Balaton jó célpont, főleg a déli partot szeretem. Erdély is csodás, az Erdővidék különösen, és szeretem, bár rég láttam Toszkánát is.

Soha nem láttam még a tengert, nagy álmom válna valóra, ha látnám, milyen.

Hosszabb, rövidebb utazásaim mindig erős ihletet jelentenek számomra. Nem azért megyek, hogy ihletet gyűjtsek, de ha elkerülök valahová, az ihlet sem marad el. Hazaérkezésem után az élményeknek ülepedniük kell. Ha leültek, és már mindenkinek beszéltem róluk, akkor csapódik le a lelkemben úgy, hogy már fáj. Na, akkor jön az írás: vers, novella, regény, bármi, amiben leginkább meg tudom fogalmazni azt, amit láttam. Lenyűgöznek a hegyek, patakok, de még inkább az emberi lelemény alkotásai, az épületek. Bejutok egy dómba, amiben a fények úgy játszanak a falon, hogy meg sem tudok szólalni a gyönyörtől, vagy egy pár ezer éves kőhöz érek, és érzem a történelmet, amit annyira szeretek. Mind ihletadó forrás, Isten és az ember el nem múló alkotásai.

Kiadási frász

A legidegölőbb időszaka a kiadásnak a várakozás: korrektúrára, szerkesztésre, borítóötletre… nem szeretek várni, gyorsan döntök (ez nem mindig jó), száz fokon égek szinte minden területén az életnek, így a türelem sokszor nem az erősségem.

Maga a kiadási időszak egyébként egy izgalmas és érdekes időszak: kitalálok valamit, megírom, aztán más szakértők veszik kézbe a „gyermekemet”, és megmosdatják, átpelenkázzák, felöltöztetik, és a végén egy közös alkotás lesz belőle, abból a valamiből, ami az én fejemből pattant ki.

Teljesen olyan, mint a gyerekszülés. Háromszor átéltem, mindet máshogy, és döbbenten tapasztalom, hogy a kéziratok sorsa is hasonlóan alakul: mindig más, mégis sok a közös a megjelenésig tartó fázisban.

Az alkotás tulajdonképpen magányos folyamat. A szülés is, hiába veszi körül az asszonyokat olyan sok ember. A végeredmény pedig magáért beszél, és akár akarjuk, akár nem, végül a maga útját járja majd.

Olvasói reakciók

Mostanában készült írásaim első olvasója a lányom, a legerősebb kritikus a világon. Jó érzékkel fogalmaz, nyugodtan támaszkodhatok a véleményére.

Gyerekkorom óta írok, így az első olvasóm az édesapám és anyai nagymamám voltak. Mindketten sokat és sokszor biztattak. Soha nem felejtem, mennyire vártam a nagymamám jövetelét, hogy elolvashassam neki a legújabb írásaimat. Érdekes módon, ő mindig el volt ragadtatva. Édesapám sem kritizált, romantikus lelkülete nagyon sokat segített abban, hogy megértette az írásokat, és meghallgatott. A korai írásaim mind versek voltak, szinte kizárólag.

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltam átlagos gyerek. Szerettem tanulni, bújtam a könyvtárakat, sokszor tartottak strébernek, azt szerettem, amit más nem. Otthon hihetetlenül nagy könyvtárunk volt, mindenki olvasott… állandóan.

Örömet okozott a tanulás és az olvasás. Ma is, örök tanuló vagyok úgy, hogy nap mint nap másoknak adok át tudást.

Szerencsém volt a tanáraimmal is: olvasták az írásaimat, gyakran megmutattam nekik, de mivel szokatlan és inkább érdekes jelenség voltam a közegben, ahol tanultam, támogattak, biztattak, de sok minden nem történt. Ahogy akkor éreztem, nem nagyon tudtak mit kezdeni velem.

Nagymamám sajnos rég nincs velünk, de az ifjabb generáció tovább segíti a munkám. Volt, hogy saját kollégámat kértem meg első olvasásra, kíváncsi voltam, hogyan vélekedik egy „idegen”. Költő barátnőmnek is adtam át írást, Kapui Ágota afféle lélektárssá vált számomra, nagyon sokat erősít, bírál is, ha kell, bár ezt ritkán teszi. Nem is értem, miért.

Nem sokszor tapasztaltam meg, hogy valaki épp az én könyvemet olvassa egy buszon, egyetlen ilyen esetre emlékszem: egy távolsági járaton Ikon az esőben című könyvemet olvasta egy fiatal lány. Hihetetlen érzés volt, mosolyt csalt az arcomra, de eszemben sem volt felvilágosítani arról, hogy a könyv, amit olvas, az én művem. Hogy miért? Magam sem tudom, pedig nem kell szégyenkeznem miatta. A kritikától való félelem lehetett mögötte? Nem tudom ma sem.

Hogy félek-e a kritikától, nem is igen tudom. Talán nem, de mérhetetlenül rosszul esik a negatív bírálat. Ilyenkor óhatatlan, hogy az ember átgondolja, egyáltalán érdemes-e írnia tovább, vagy ez csak egyszeri vélemény. Ma már nem gondolom, hogy abba kellene hagynom az írást pár rossz kritika, vagy ítéletszerű vélemény kapcsán.

Szeretek írni, ez az életem, nem tudnám elviselni, ha nem tudnám csinálni. Az életem, a lelkem része, nélküle olyan lennék, mint akinek hiányzik egy testrésze. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem figyelek oda a kritikára… csak úgy teszek, mintha. Átgondolom, hogy jogos-e, még ha nagyon rosszul is érzem maga miatta, és igyekszem legközelebb jobb lenni. Hátha sikerül.

Könyveim nagy része webáruházon keresztül kapható, boltban ritkán találkozom vele. Ott is érdekes megtapasztalni, hogy változik az ára, mennyi az igény rá.

Az ember általában nem magának ír. Hiszem, hogy az Isten az általa adott talentumot nem azért adja, hogy elrejtsük, hanem azért, hogy megmutassuk, és mások szolgálatába állítsuk. Lehet ezt megtenni szelíd módon, csendesen vagy hangosan, akkor nagyobb rá a kereslet. Vérmérséklet és kapcsolat függvénye minden. Hiszem, hogy azért vagyok a világon, mert dolgom van benne, lehet, hogy épp az írás az én karmám.