Szoba? Konyha? Fészer?

Az egyik tanítványom elmesélte nekem, mennyire érdekelné, hogy egyik kedvenc írója, Gárdonyi milyen körülmények között alkotta meg Az egri csillagokat. Szerencsém volt, mert Gárdonyi háza mellett nőttem fel, és ugyan el tudtam mesélni, de látni és mesélni róla, nem ugyanaz.

Elképzeltük együtt, milyen lehetett az akkori kert, volt-e háziállata, vajon mennyire szerette az érdekes, fekete bőrfotelt. Belesüppedt-e kellemesen, vagy előrehajolva, elgondolkozva fonta története szövevényét.

Már nem tudjuk meg. Azért az is eszembe jutott, vajon érdekelni fogja-e az én olvasóimat, nem merészelve persze összehasonlítani magamat jeles írónkkal, hogy én mit szeretek csinálni, hogy érzem jól magam, mi tölti meg a napjaimat úgy, hogy alkotókedvem száz fokon égjen.

Úgy döntöttem, elmesélem.

Szívesen rajzolok vagy festek. Majdnem mindegy, mit. Olykor örömet okoz egy egyszerű virág rajzolása, máskor halálra idegesít a kifinomult részletek megrajzolása. Van, mikor élvezem a színek összevisszaságát, van, mikor az őrületbe kerget a pepecselés. Ma már tudom, hogy ehhez a fajta alkotáshoz is csak akkor szabad nekikezdeni, ha teljes bennem az összhang, és ráhangolódtam a festésre. Ugyanez a helyzet a horgolással vagy a varrással is. Szeretem, de módjával.

Ugyanakkor ezen tevékenységek közben fantasztikusan lehet gondolkodni. Például egy-egy szereplő jellemén vagy lírai eszméken, esetleg a fejemben összekuszálódott gondolatok kifésülésén. Közben pedig nem hallgatok zenét, sem semmilyen zavaró hangot. Soha, de soha. Mert a kézzel végzett tevékenység közben jár az agyam, gondolkodom, és harmadik párhuzamos ténykedés már nem fér bele. Így másokkal ellentétben, én nem tévézés közben kézimunkázom, hanem horgolás vagy festés közben gondolkodom az írás valamelyik fázisán. És este jön a nagy pillanat: a nap közbeni gondolatok szövevényén átrágni magam, és tisztára mosni a Word fájlban.

Ritkán nézek tévét, inkább az interneten tájékozódom, és azt a filmet nézem meg, amihez kedvem van, és azt a hírműsort, amit szeretek.

A konyha is jó gondolatsegítő helyszín. A főzés és sütés is kedvenc tevékenységeim közé tartozik, ekkor is jól lehet fejben alkotni, miközben készül a kalács. És ha valami fejben nem jön össze, a kelt tésztát jól meg lehet püfölni, és lám, újra minden eszembe jut.

Jó hely a fészer is, ott csak a macska kerülget, és miközben ölbe veszem és simogatom, ő pedig dorombol a karomban, újra járnak a gondolataim. Természetesen az írás körül.

Hogy valaha meg fogja-e kérdezni valaki, hogy én, az író, hogyan éltem, és milyen dolgokat tettem, nem tudom. De álljon ez a kis írás azoknak, akik pár év múlva is kíváncsiak lesznek rám.

Hogyan fedezzük fel a tehetséget?

Tudom, hogy nem mindenkinek van ehhez kedve vagy lehetősége. Nálam mindkettő adott, így szeretnék segíteni másoknak is, akik gyerekfejjel valami érdekeset mutatnak magukból. Nem biztos, hogy meg is akarják mutatni, előfordul, hogy véletlen a felfedezés öröme és meglepetése, de annál izgalmasabb.

A tét a gyerekkor. Nem azért, mert ha idejekorán elkezdünk írni, akkor elveszítjük azt, hanem mert a korán megkezdett írás és vele a sok olvasás és az élmények saját adaptációs felfedezése megkezdi a szunnyadó, de mindig tettre kész fantázia mozgatását, és írásra sarkallja a gyermeket. Nem felel meg neki, már nem elég, amit a könyvekből készen kap, hanem elkezdi felépíteni a saját fantáziavilágát. Persze ez önmagában megint nem elég, hiszen meg kell tudni fogalmazni, le kell tudni írni ezt mások számára is érthető és élvezetes formában.

Mindig megdöbbenek, amikor egy-egy történelemdolgozatban találok rá a tehetség szikráira. Joggal kérdezhetik, hogy mi köze a történelemdolgozatnak az íráskészséghez? Nos, az esszék mindig valamilyen téma kidolgozásáról szólnak. Ebben mutatkoznak meg gyakran olyan szóösszetételek, kifejezések, amiktől feláll a szőr a hátamon. (Pedig nincs is rajta egy sem!) Aztán kitalálok valamilyen kreatív feladatokat ezeknek a gyerekeknek, és látom, élvezik megcsinálni. Írnak… és írnak… és írnak, anélkül, hogy igazából rádöbbennének, hogy mit is teszek velük.

Szerencsém volt, nagyon jó magyartanáraim voltak, akik biztattak az írásra, küldtek ilyen jellegű táborokba, és nagyon sok alkalommal részt is vettem ezeken. Ma már persze sokkal több a lehetőség, mint régen volt, én mindenkit arra biztatok, hogy éljen ezekkel. És féltékenység nélkül, a tanár öröme mindig akkor igazán nagy, ha tanítványa túlszárnyalja őt.

Remélem, megérem ezt is!

A család: hátráltat vagy segít?

Sokan megkérdezték már tőlem, mikor írok. Sokat el is mondom: éjszaka. Nincs időm rá máskor.

Ebből az is látszódhatna, hogy az írást tulajdonképpen hátráltatja a család, hiszen ők az elsők. Ebben van is igazság, meg nincs is.

Az ember lánya normálisan a családdal kezdi a napját. Elindít mindenkit, vagy figyeli, hogyan készülődnek. Amikor minden családtagról látni, hogy a szokásos módon indul neki a napnak, nem beteg senki, akkor véget ér a családdal való foglalkozás, és az ember figyelme áttéved a munkára. Ott annak szentelődik minden figyelem. Persze olykor betéved egy-két gondolat az otthonról is, de alapvetően a munkájára koncentrál az ember.

Aztán hazamegy, és mint minden nőnek, kezdődik a második műszak: nevelés, vacsorakészítés, a lecke kikérdezése, beszélgetés, közös tévézés, vagy játék, vagy egy kis netezés, és amikor minden kész van, akkor jön az írás. Mert nekem ehhez koncentrálás és odafigyelés kell. És csend… és csend. Ha nagyon belejövök az írásba, elmúlik a fáradtság, és meg tudom írni, amit elterveztem magamnak. Ha túl fáradt vagyok, akkor viszont abbahagyom, mert pontosan tudom, hogy másnap helyt kell állnom. Ha túl keveset alszom, és másnap olyan vagyok, mint az a bizonyos mosogatórongy, senkinek nem jó, nekem pedig egyenesen borzasztó.

Előfordul az is, hogy egy-egy este annyira előreszaladok, hogy túlteljesítem a saját tervemet. Mivel nem vagyok gyorsíró, csak gyorsan írok, sok hibát ejtek, amit akár írás közben is javítok. Így sokszor jó pár gondolattal előbb járok, mire az a gépen leírásra kerül, ezért is hibázok írás közben sokat. Ha lassabban gondolkodom, ami ritkán van, akkor kevés hibával dolgozom, és ez teljesen független attól, hogy fáradt vagyok éjjel vagy sem.

Végül is megállapíthatom rövid fejtegetés után, hogy nem hátráltat a család, de tény, hogy befolyásol. És nem csak a rutinban, hanem a témában, ötletekben is. Olykor ők is mesélnek az iskolában, munkában történtekről, vagy arról, mit hallottak a facén vagy az utcán. És én hallgatom, és hallgatom rendületlenül…

Soha nem tudni, hol van mélyen elásva egy jó kis téma, ami csak az én „tollamra”, bocsánat, billentyűzetemre vár!