Ülj és írj!

Nem olyan könnyű, igaz?

Próbálod magad megosztani a családod, a munkahelyed és a szenvedélyed között, és a végén úgy érzed, nem elég 24 óra egy napra, valahogy több kellene.

Honnan lopjunk időt? Nos, ez nem könnyű feladat, pláne, ha nincs olyan időkeret, ahonnan lopni lehet.

Nézzük  a családot! Otthon érzed magad benne, olykor veszekedsz, olykor vitázol, vásárolni mész, gyereket nevelsz vagy éppen tanulsz vele, főzöl, mosol takarítsz (ha nőből vagy, mindezt triplán egy héten), mosogatsz, állatokat etetsz, ébren vagy a gyerek mellett éjjel, ha kicsi, pelenkázol, és mindenki minden irányú igényét kielégíted. Aztán, még hétvégén is, beesel az ágyba, és úgy könyörögsz egyetlen óráért, amit egyedül tölthetsz.

Aztán ott van a munkahely! Melózol reggeltől estig, néha tovább, mint kellene, és az előző pontban felsorolt tevékenységeket csak utána folytatod. Ha bírod!

Ja, és kellene aludni, meg enni, néha tisztálkodni, olykor templomba menni, közös programokat szervezni a családdal.

És akkor jöhet a szenvedély!

De mikor?

Nálam éjjel, ilyenkor olyan vagyok másnap minden egyéb tevékenységem helyszínén, mint a kimosott rongy. Nem jön az ihlet, csak tudod, hogy folytatni szeretnéd, ami félbe maradt. És nincs remény, hogy másnap valahogy máshogy legyen.

De milyen szenvedély az, amire nem szorítasz időt? Hát semmilyen.  Ilyenkor áll magasan a mosatlan edény a mosogató mellett, vagy a ruha  a szennyes kosárban. És akkor lelkiismeret-furdalásod lesz, mert kihagytál a kötelességeid sorából valamit, ami fontos és értékes. Másnak!

Tanács! Tervezd meg a napodat! Ha tudod, hogy a kötelességeid kevesebb időt vagy energiát vesznek el valamelyik nap, tervezd be akkorra az írást. Kérj segítséget családtagtól, értesd meg velük, hogy az, amit szeretsz csinálni neked éppolyan fontos, mint nekik az, hogy vacsorájuk vagy tiszta ruhájuk legyen. Ha téged boldognak, kiegyensúlyozottnak és terhelhetőbbnek akarnak látni, hagyjanak egy kicsit a saját világodba süllyedni, és azt tenni, amit szeretsz, ami teljessé tesz. Ha mások mosolyogni látnak az elégedettségtől, ők is többet mosolyognak majd rád.

Akkor hát keress időt a magad számára, mosolyogj, ülj le és írj!

„Londonban hej, van számos utca!”

Ritkán járok külföldön, bár sokat utazom, de inkább itthon. Ilyenkor kicsit sajnálom az utazással töltött időt, mert az az érzésem támad, hogy elveszi az időt más dolgoktól, például az írástól.

Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, ez azért nem így van. A repülőút csupa izgalom, a vasútállomás érdekes és nyüzsgő, s bár a Temze egy cseppet sem szebb, mint a Dunánk, mégis tele van az út, mint minden út, rejtelemmel.

A repülőn sokat gondolkodik az ember. Életről, halálról, a légikisérőkről, akik szebbnél szebbek, hol mosolygósak, hol kevéssé szimpatikusak. Aztán landol a repülő, és a fejemben minden összevissza kalimpál. Mintha bedrogoztak volna. Jé, repülök! Most már mindent értek.

A londoni utcák hasonlóak, az emberek ugyanúgy néznek ki, talán csak az étteremben meglepő a kedvesség. Nincs pénzed, de vásárolnál, mert szép ez, hasznos az, „Úristen, ki fog megszólni, hogy nem viszek haza semmit” érzés tölt el.

Aztán biztonsági ellenőrzés után végre megnézheted a régen áhított csodát, a világ legszebb múzeumát, a Britisht. Mint a gyerek a cukorüzletben: múmia itt, múmia ott, görög vázák tömkelege, Amenhotep akárhanyadik szobra, aztán még egy, majd egy bika vagy az Istar-kapu egy része. Behunyod a szemed, és nem hiszel ennyi szépséget.

A metró összevissza útvonalai, siessünk, hogy semmit se hagyjunk ki. Úristen, nem jön ki a metrókártya, lemaradok, itt hagynak, futás!!!

Majd egy Tower meg a bidge és egy Temze. Fúj a hideg szél, ebből baj lesz. Nem gond, egyszer élünk! Az emeleten fejező fa, hatalmas bárd, ilyen kellene néha itthon is!

Hirtelen lesz sötét, a metrón hatalmas tömeg, a vonat már elviselhetőbb. Ugyanaz az út visszafelé. Már nem látszanak a felhők, de amikor felszáll a gép, alattunk a sötétben apró fények jelzik, hogy íme, az ember, itt is, mindenütt.

Ködben landolunk itthon. Londonban sütött a nap. Hideg van, megfáztunk, tudom.

Elfecsérelt idő? NEM! Írásra ihlet, már most tudom, hogy életem nagy élménye a D meghajtóra karcolt új regény ihletője, nemsokára mondatokba zárul.

Várj csak, London, jövök!

Újabb versek

Éhség

Zöld folyosón matt csempéken

botladozik a sárga lámpa fénye

légy járja körül

karikát ír le apró szárnya

magának a fénynek örül

valami legalább boldog itt

dohos szagok járnak fel-alá

és a klór összehasonlíthatatlan

beteg szaga nyomaszt

magány hódít

érdes nyelve szájszélet repeszt

víz után kutat – nem lehet!

a megváltó kereszt

lehet ilyen szikkadt-merev

epe bukkan elő nyálak

odvából keserű nyomot

hagy az ajkakon – száraz

szembogár piheg nesztelen

nyikorgó ajtó tárja

báját meztelen

hirtelen becsapja a szél

szava higgadt és elvtelen

lázas homlok izzad este…

infúziót hoznak újra

padló reccsen

vékonyka kar piheg

kiszáradt testen

ki-szol-gálta-tottan

hol itt a szemérem vagy szépség?

várni érzés keserű madarát

hessenti el az éhség.

* * *

Halál ágyán

Vékony bőr-duzzadt erek

ez maradt a nagy nő

a díva ‒

Isteni parancs hívja

spicces kábultba

ejti a Ringen-laktát

oldott álmot sző

álomtalan álma fáj

minden mozdultban jajszó

kiszáradt száj

üdvöt hív magára

nekem kegyelmet

bomlott elme bozontos

virága nem hoz

termést már.

Táncos lába fatörzs

kék szeme fátyol

elporzott veséje puskapor

ajkán elül a mámor.

Úgy készül ahogy jött

pőrén és egyedül

s míg kis asztalkáján

forró tea hűl

kezét nyújtogatja a fénynek.

Ujjai az enyémet keresik

csak egy biztos pont

kell még…

utolsó kötél a léthez

utolsó

kellék.

* * *

Isa pur es homu

Íme valóban por és hamu vagyunk csak

Világosbarnára darált, már lélek

nélküli elegy

Üveg homokórába zárva pergeti le a kapocs

földi létünk utolsó fáradt

pora lemegy

Valahová a mélybe, nem síri csenddel zendül

az Adaggio hangja, pár szál

vörös rózsa áll

magányosan üres váza melyébe burkolva

szegről végről rokonságban

más koszorúkkal

A pap mosolyog hite felhőtlen és erős

szavai lábat mosnak bűntől

ázott testen

Barna színű por izzik a levegőben máglyán

ég most a lélek megméretik

gyarló lelkem

Nekem is, kicsi és kevés vagyok a világnak

zsebkendőbe bugyolált könnyek

nem száradnak fel

Megint a fényévnyi idő megint

íme por és hamu vagyunk

nem fájdalmas jel.

* * *

Október

Párás szemgödrök között

görög – pörög az izzó

falevél

sántikálva, szöszmötölve

nedves ajkát megtörölve

kuncsorogva él

szaltót ugrik mélybe zuhan

zörög s röhög

a flaszteren

nyákos nyamvadt kabátjában

guggol s kukkol

betegen.

* * *

November

Gyertyás fények zaklattak fel

gyerekkorom fényei

temetőbe halkan léptem

csokrok sír-szagát féltem

húnyó idők titkait.

Mint halódó ősz integet

roggyant fenyő a sír felett

szeretne inkább fényben állni

díszes ruhában járni

neki csak az őrség maradt

vigyázni a halottakat

majd felöltözik hófehérbe

ha csillag fagy a jégkék égbe

vánkost vet a téli tájnak

hantok sírnak, fényre várnak.

* * *

Csak úgy

Csak vér és izzadás a szó

minden gyolcsba tekert

izzó fájdalom a jó

mondhatnád elég volt

az izzásból elég

nem halott még a holt

égi aknamezőn lépked

felrobban kéjes éje

s rád omlik a hold

* * *

Emlékfoltok

Csak egy verítékcsöppnyi

 édent adj nekem!

Emlékek zaja lüktet…

metronómba fagyott csend

visít fesztelen.

A kávé kihűlt az asztalon…

csésze árulja báját,

máza meztelen.

Az abrosz csipkéje fakó lett

folt hátán lyuk libeg,

a karosszék álmosan terpeszt

ócska szőnyegen piheg.

Fényképek…árnyak…idő…

a kakaó langymeleg.

Ifjú repdeső madár,

már repülnék veled!

* * *

Történelem

Ezer év odvából karperec

fityegett fáradt ujjamon

patina fedte zöldes sárga tompa

fényű máz, kardamon

magja sem lehetne érdesebb

mint fénye ennek

síron túli lények nyúlnak érte

vissza, jönnek és mennek

az idő gyorsan szálló pora

ringat múltat velem

egy kis ékszer kicsiny ék

igéző történelem

* * *

Éji kéj

Fagy kopog az ablakon

csipke árnyat hord az éj

párkányon nesz liheg

pattan reppen a héj

mélyen lenn vágy feszül

érc hangján lepke ül

tűz robban legbelül

szertehulló kéj

* * *

Búcsú

Mindennap búcsúzni kell

elköszön a nap és álmot hint

búcsút int a levél a fán

s a dér is integet odakint

mikor száradni kel fel az aszfalt

és búcsút int az éj

elköszön a füstgomolyag

elnyűtt kémény tetején

elköszön a bú, ha jön a nyár

virágszirmot hint neked

őszre festi indáit a szél

int egyet s rád nevet

 

Könyvbemutató

Nagyon izgultam, ahogy kell. Volt már könyvbemutatóm, meglepetés nem ért, mégis a helyszín és a közeg az ismerőssége ellenére is új volt.
Városom két fontos polgára, akik korábban is szerepet vállaltak könyvbemutatómon, és mellettem álltak, ellátták a hálátlan kérdező szerepét. Kapui Ágota, költő, szerkesztő és Feldmann László, bölcsész, képviselő tették fel nekem az olykor kíváncsi, olykor egészen részletekig érzelmes kérdéseket.
Mindennek a  helyszínét pedig Dabas város egyetlen gimnáziuma – ahol dolgozom egyébként – biztosította. Szép és elegáns előadótermünkben Pásztor Gergely igazgató úr méltatott, és mutatott be a közönségnek, közvetlenségével és humorával fel is ütötte a labdát a beszélgetéshez. Két tanítványom, Bánszki Blanka és Juhász Tímea olvasott fel részleteket a könyvből.
A kérdéseknek mindig örülök, a közvetlenségnek és a jó hangulatnak még jobban. Ugyanakkor készített velem interjút a Dabas Rádió, és a Dabas TV is fölvette a könyvbemutatót, ismeretlenül most már nem maradtam.
A közönségtől sok jó visszajelzést kaptam, összességében kedélyes és bensőséges hangulatban telt az este. Már várom a következőt!
konyvbemutato_hegedus rita
Forrás: Hegedűs Rita
Az Ember fia című könyv itt vásárolható meg.

Szoba? Konyha? Fészer?

Az egyik tanítványom elmesélte nekem, mennyire érdekelné, hogy egyik kedvenc írója, Gárdonyi milyen körülmények között alkotta meg Az egri csillagokat. Szerencsém volt, mert Gárdonyi háza mellett nőttem fel, és ugyan el tudtam mesélni, de látni és mesélni róla, nem ugyanaz.

Elképzeltük együtt, milyen lehetett az akkori kert, volt-e háziállata, vajon mennyire szerette az érdekes, fekete bőrfotelt. Belesüppedt-e kellemesen, vagy előrehajolva, elgondolkozva fonta története szövevényét.

Már nem tudjuk meg. Azért az is eszembe jutott, vajon érdekelni fogja-e az én olvasóimat, nem merészelve persze összehasonlítani magamat jeles írónkkal, hogy én mit szeretek csinálni, hogy érzem jól magam, mi tölti meg a napjaimat úgy, hogy alkotókedvem száz fokon égjen.

Úgy döntöttem, elmesélem.

Szívesen rajzolok vagy festek. Majdnem mindegy, mit. Olykor örömet okoz egy egyszerű virág rajzolása, máskor halálra idegesít a kifinomult részletek megrajzolása. Van, mikor élvezem a színek összevisszaságát, van, mikor az őrületbe kerget a pepecselés. Ma már tudom, hogy ehhez a fajta alkotáshoz is csak akkor szabad nekikezdeni, ha teljes bennem az összhang, és ráhangolódtam a festésre. Ugyanez a helyzet a horgolással vagy a varrással is. Szeretem, de módjával.

Ugyanakkor ezen tevékenységek közben fantasztikusan lehet gondolkodni. Például egy-egy szereplő jellemén vagy lírai eszméken, esetleg a fejemben összekuszálódott gondolatok kifésülésén. Közben pedig nem hallgatok zenét, sem semmilyen zavaró hangot. Soha, de soha. Mert a kézzel végzett tevékenység közben jár az agyam, gondolkodom, és harmadik párhuzamos ténykedés már nem fér bele. Így másokkal ellentétben, én nem tévézés közben kézimunkázom, hanem horgolás vagy festés közben gondolkodom az írás valamelyik fázisán. És este jön a nagy pillanat: a nap közbeni gondolatok szövevényén átrágni magam, és tisztára mosni a Word fájlban.

Ritkán nézek tévét, inkább az interneten tájékozódom, és azt a filmet nézem meg, amihez kedvem van, és azt a hírműsort, amit szeretek.

A konyha is jó gondolatsegítő helyszín. A főzés és sütés is kedvenc tevékenységeim közé tartozik, ekkor is jól lehet fejben alkotni, miközben készül a kalács. És ha valami fejben nem jön össze, a kelt tésztát jól meg lehet püfölni, és lám, újra minden eszembe jut.

Jó hely a fészer is, ott csak a macska kerülget, és miközben ölbe veszem és simogatom, ő pedig dorombol a karomban, újra járnak a gondolataim. Természetesen az írás körül.

Hogy valaha meg fogja-e kérdezni valaki, hogy én, az író, hogyan éltem, és milyen dolgokat tettem, nem tudom. De álljon ez a kis írás azoknak, akik pár év múlva is kíváncsiak lesznek rám.

Hogyan fedezzük fel a tehetséget?

Tudom, hogy nem mindenkinek van ehhez kedve vagy lehetősége. Nálam mindkettő adott, így szeretnék segíteni másoknak is, akik gyerekfejjel valami érdekeset mutatnak magukból. Nem biztos, hogy meg is akarják mutatni, előfordul, hogy véletlen a felfedezés öröme és meglepetése, de annál izgalmasabb.

A tét a gyerekkor. Nem azért, mert ha idejekorán elkezdünk írni, akkor elveszítjük azt, hanem mert a korán megkezdett írás és vele a sok olvasás és az élmények saját adaptációs felfedezése megkezdi a szunnyadó, de mindig tettre kész fantázia mozgatását, és írásra sarkallja a gyermeket. Nem felel meg neki, már nem elég, amit a könyvekből készen kap, hanem elkezdi felépíteni a saját fantáziavilágát. Persze ez önmagában megint nem elég, hiszen meg kell tudni fogalmazni, le kell tudni írni ezt mások számára is érthető és élvezetes formában.

Mindig megdöbbenek, amikor egy-egy történelemdolgozatban találok rá a tehetség szikráira. Joggal kérdezhetik, hogy mi köze a történelemdolgozatnak az íráskészséghez? Nos, az esszék mindig valamilyen téma kidolgozásáról szólnak. Ebben mutatkoznak meg gyakran olyan szóösszetételek, kifejezések, amiktől feláll a szőr a hátamon. (Pedig nincs is rajta egy sem!) Aztán kitalálok valamilyen kreatív feladatokat ezeknek a gyerekeknek, és látom, élvezik megcsinálni. Írnak… és írnak… és írnak, anélkül, hogy igazából rádöbbennének, hogy mit is teszek velük.

Szerencsém volt, nagyon jó magyartanáraim voltak, akik biztattak az írásra, küldtek ilyen jellegű táborokba, és nagyon sok alkalommal részt is vettem ezeken. Ma már persze sokkal több a lehetőség, mint régen volt, én mindenkit arra biztatok, hogy éljen ezekkel. És féltékenység nélkül, a tanár öröme mindig akkor igazán nagy, ha tanítványa túlszárnyalja őt.

Remélem, megérem ezt is!

A család: hátráltat vagy segít?

Sokan megkérdezték már tőlem, mikor írok. Sokat el is mondom: éjszaka. Nincs időm rá máskor.

Ebből az is látszódhatna, hogy az írást tulajdonképpen hátráltatja a család, hiszen ők az elsők. Ebben van is igazság, meg nincs is.

Az ember lánya normálisan a családdal kezdi a napját. Elindít mindenkit, vagy figyeli, hogyan készülődnek. Amikor minden családtagról látni, hogy a szokásos módon indul neki a napnak, nem beteg senki, akkor véget ér a családdal való foglalkozás, és az ember figyelme áttéved a munkára. Ott annak szentelődik minden figyelem. Persze olykor betéved egy-két gondolat az otthonról is, de alapvetően a munkájára koncentrál az ember.

Aztán hazamegy, és mint minden nőnek, kezdődik a második műszak: nevelés, vacsorakészítés, a lecke kikérdezése, beszélgetés, közös tévézés, vagy játék, vagy egy kis netezés, és amikor minden kész van, akkor jön az írás. Mert nekem ehhez koncentrálás és odafigyelés kell. És csend… és csend. Ha nagyon belejövök az írásba, elmúlik a fáradtság, és meg tudom írni, amit elterveztem magamnak. Ha túl fáradt vagyok, akkor viszont abbahagyom, mert pontosan tudom, hogy másnap helyt kell állnom. Ha túl keveset alszom, és másnap olyan vagyok, mint az a bizonyos mosogatórongy, senkinek nem jó, nekem pedig egyenesen borzasztó.

Előfordul az is, hogy egy-egy este annyira előreszaladok, hogy túlteljesítem a saját tervemet. Mivel nem vagyok gyorsíró, csak gyorsan írok, sok hibát ejtek, amit akár írás közben is javítok. Így sokszor jó pár gondolattal előbb járok, mire az a gépen leírásra kerül, ezért is hibázok írás közben sokat. Ha lassabban gondolkodom, ami ritkán van, akkor kevés hibával dolgozom, és ez teljesen független attól, hogy fáradt vagyok éjjel vagy sem.

Végül is megállapíthatom rövid fejtegetés után, hogy nem hátráltat a család, de tény, hogy befolyásol. És nem csak a rutinban, hanem a témában, ötletekben is. Olykor ők is mesélnek az iskolában, munkában történtekről, vagy arról, mit hallottak a facén vagy az utcán. És én hallgatom, és hallgatom rendületlenül…

Soha nem tudni, hol van mélyen elásva egy jó kis téma, ami csak az én „tollamra”, bocsánat, billentyűzetemre vár!

Hogyan alakul ki az írásmű

Van egy ötlet… Ennyi lenne? Sokszor valóban csak ennyi. Egy cikkből, egy hírből, egy olvasmányélményből, egy valós, valahol hallott történetből.

Ekkor még azt sem tudom, milyen műfaj illene a történethez, sőt azt sem, regény lesz-e, vagy novella, esetleg vers. Persze, van, amit szívesebben írok, de nem illik a témához. Akkor vagy hagyom érni a történetet, vagy átpártolok másik műfajhoz.

A vers hamarabb kész van, de többet átírom. A novellán mindig sokat csámcsogok, de kevesek javítok rajta, a regényhez pedig addig nem fogok neki, amíg ki nem forr az ötletből a téma, az eleje és legalább a vége. Ez azt is jelenti, hogy csak az alapötlet van meg az elején, és többnyire tudom, hol szeretnék kilyukadni. A közbülső részek viszont a folyamat közben alakulnak. Előfordul, hogy betegek hozzátartozóival találkozom egy kórházi folyosón vagy a buszon hallgatózom. Mindkét helyen, mert sok ideje van itt az embereknek, sokat beszélnek, olyan intim dolgokat is elmondanak, amiket egyébként egy vadidegennek talán soha nem mondanának el. Ha éppen benne vagyok egy történetben, ilyenkor ezek a kis információk nagyon sokat érnek. Ha beleillenek a történetbe, bele is fogalmazom.

A kezdet kezdetén sokszor előfordult, hogy nem volt nálam papír vagy írószer, esetleg egyik sem. Elárulom, ma is van ilyen. De van egy apró találmány, ami elfér a táskában, zsebben, és van benne jegyzettömb. Ige, ez a fantasztikus kis szerkezet az okostelefon. És akkor megtörténik sokszor az, ami ilyenkor szokott: lemerül a telefon, és hiába a jegyzettömb, hiába a zsebbe tehető technika, oda az ihlet.

Nagyon figyelek most már, hogy ne merüljön le a telefonom. Nemcsak az alapfunkciói miatt, hanem az írás miatt is. Ha mégis elfelejtődik a történet, sokszor előfordul ez is, akkor marad az újbóli próbálkozás egy újabb buszon, rendelőben vagy piacon.

Szóval, nénik, bácsik, tessék figyelni, mert jövök…!

Utazás, az ihlet egyik forrása

Ritkán nyaralok. Leginkább itthon, megfizethetőbb környezetben. Balaton jó célpont, főleg a déli partot szeretem. Erdély is csodás, az Erdővidék különösen, és szeretem, bár rég láttam Toszkánát is.

Soha nem láttam még a tengert, nagy álmom válna valóra, ha látnám, milyen.

Hosszabb, rövidebb utazásaim mindig erős ihletet jelentenek számomra. Nem azért megyek, hogy ihletet gyűjtsek, de ha elkerülök valahová, az ihlet sem marad el. Hazaérkezésem után az élményeknek ülepedniük kell. Ha leültek, és már mindenkinek beszéltem róluk, akkor csapódik le a lelkemben úgy, hogy már fáj. Na, akkor jön az írás: vers, novella, regény, bármi, amiben leginkább meg tudom fogalmazni azt, amit láttam. Lenyűgöznek a hegyek, patakok, de még inkább az emberi lelemény alkotásai, az épületek. Bejutok egy dómba, amiben a fények úgy játszanak a falon, hogy meg sem tudok szólalni a gyönyörtől, vagy egy pár ezer éves kőhöz érek, és érzem a történelmet, amit annyira szeretek. Mind ihletadó forrás, Isten és az ember el nem múló alkotásai.

Kiadási frász

A legidegölőbb időszaka a kiadásnak a várakozás: korrektúrára, szerkesztésre, borítóötletre… nem szeretek várni, gyorsan döntök (ez nem mindig jó), száz fokon égek szinte minden területén az életnek, így a türelem sokszor nem az erősségem.

Maga a kiadási időszak egyébként egy izgalmas és érdekes időszak: kitalálok valamit, megírom, aztán más szakértők veszik kézbe a „gyermekemet”, és megmosdatják, átpelenkázzák, felöltöztetik, és a végén egy közös alkotás lesz belőle, abból a valamiből, ami az én fejemből pattant ki.

Teljesen olyan, mint a gyerekszülés. Háromszor átéltem, mindet máshogy, és döbbenten tapasztalom, hogy a kéziratok sorsa is hasonlóan alakul: mindig más, mégis sok a közös a megjelenésig tartó fázisban.

Az alkotás tulajdonképpen magányos folyamat. A szülés is, hiába veszi körül az asszonyokat olyan sok ember. A végeredmény pedig magáért beszél, és akár akarjuk, akár nem, végül a maga útját járja majd.