Az írás folyamata

Számítógépem mindig készen áll, hogy megnyissam, de ihlet hozzá nem mindig társul. Akkor tudok leginkább alkotni – így vagyok a festéssel is –, ha valamilyen erős érzelmi hatás ér. Mindegy, hogy ez jó vagy rossz, persze a végeredmény szempontjából nem, de akkor gördülnek a szavak, mint az esőcseppek az ereszen.

Akkor is sokat és hatékonyan írok, ha valami olyan társadalmi, szociális jelenséggel állok szemben, amivel nem tudok mit kezdeni. A tehetetlenség nagyon jó motiváló erő: vele szemben érzett düh elindítja a fantáziámat. Megoldást persze nem találok, ahhoz politikusnak kellene lennem, de legalább kiírom magamból a feszültséget.

Készült már úgy is regényem, hogy évekkel korábban egy hír ütötte meg a fülem a tévében, és annak kapcsán a fogaskerekek továbbforogtak.

Sajnos nem írok rendszeresen, pedig kellene… A gyakori fogalmazás, a lélek és a fantázia használata élesíti az elmét, de így is sokszor előfordul velem, hogy nem jön az ihlet vagy megáll félúton. Jó pár regény álmodozik a meghajtón arról, hogy talán nekiállok folytatni őket. Ilyenkor többféle technikát próbáltam már, amivel ihletet nyerek: szívesen hallgatok klasszikusokat, különösen Debussyt, vagy elmenekülök egy könyvesboltba, és leveszem a polcról a számomra ismeretlen alkotók írását, hogy ne befolyásoljon egy ismert stílus.

Van, hogy nekiállok festeni, vagy egyszerűen csak kiülök a teraszra, és nézem az állataimat.

Előfordul, hogy olyan helyeket keresek fel, ahol sokan vannak, és észrevétlenül belehallgatok a beszélgetéseikbe. Az ilyen hallgatózásokból nyert tudás valóságos kincsesbánya.

Valami beindítja a letapadt szavakat. Vagy nem. Ilyenkor elengedem, és hagyok egy kis időt magamnak az érlelődésre. Ha túl sok idő telik el, akkor persze erőt veszek magamon, és a lerakott, vagy félbehagyott írást újra elolvasom. Az eltelt idő segít felülről, messziről figyelni a korábban leírt szavakat, és sokszor hoz megoldást.

Egyetlen esetben nem adok esélyt magamnak az időhúzásra. Verset egy szuszra írok. Mindig. Igaz, másnap vagy harmadnap újra elolvasom, de a verset soha nem hagyom félbe, legfeljebb meggyógyítgatom, ha sebes lett.

Így írok, sajátosan, olykor magamon is erőszakot téve, gyakrabban pedig úgy, mint az ár, mely sodor, de nem pusztít, ám olykor kőbe ütközik. Kőbe, melyet jótékonyan csiszol a sodró víz.

Az írás folyamata
Tagged on: