Ülj és írj!

Nem olyan könnyű, igaz?

Próbálod magad megosztani a családod, a munkahelyed és a szenvedélyed között, és a végén úgy érzed, nem elég 24 óra egy napra, valahogy több kellene.

Honnan lopjunk időt? Nos, ez nem könnyű feladat, pláne, ha nincs olyan időkeret, ahonnan lopni lehet.

Nézzük  a családot! Otthon érzed magad benne, olykor veszekedsz, olykor vitázol, vásárolni mész, gyereket nevelsz vagy éppen tanulsz vele, főzöl, mosol takarítsz (ha nőből vagy, mindezt triplán egy héten), mosogatsz, állatokat etetsz, ébren vagy a gyerek mellett éjjel, ha kicsi, pelenkázol, és mindenki minden irányú igényét kielégíted. Aztán, még hétvégén is, beesel az ágyba, és úgy könyörögsz egyetlen óráért, amit egyedül tölthetsz.

Aztán ott van a munkahely! Melózol reggeltől estig, néha tovább, mint kellene, és az előző pontban felsorolt tevékenységeket csak utána folytatod. Ha bírod!

Ja, és kellene aludni, meg enni, néha tisztálkodni, olykor templomba menni, közös programokat szervezni a családdal.

És akkor jöhet a szenvedély!

De mikor?

Nálam éjjel, ilyenkor olyan vagyok másnap minden egyéb tevékenységem helyszínén, mint a kimosott rongy. Nem jön az ihlet, csak tudod, hogy folytatni szeretnéd, ami félbe maradt. És nincs remény, hogy másnap valahogy máshogy legyen.

De milyen szenvedély az, amire nem szorítasz időt? Hát semmilyen.  Ilyenkor áll magasan a mosatlan edény a mosogató mellett, vagy a ruha  a szennyes kosárban. És akkor lelkiismeret-furdalásod lesz, mert kihagytál a kötelességeid sorából valamit, ami fontos és értékes. Másnak!

Tanács! Tervezd meg a napodat! Ha tudod, hogy a kötelességeid kevesebb időt vagy energiát vesznek el valamelyik nap, tervezd be akkorra az írást. Kérj segítséget családtagtól, értesd meg velük, hogy az, amit szeretsz csinálni neked éppolyan fontos, mint nekik az, hogy vacsorájuk vagy tiszta ruhájuk legyen. Ha téged boldognak, kiegyensúlyozottnak és terhelhetőbbnek akarnak látni, hagyjanak egy kicsit a saját világodba süllyedni, és azt tenni, amit szeretsz, ami teljessé tesz. Ha mások mosolyogni látnak az elégedettségtől, ők is többet mosolyognak majd rád.

Akkor hát keress időt a magad számára, mosolyogj, ülj le és írj!

„Londonban hej, van számos utca!”

Ritkán járok külföldön, bár sokat utazom, de inkább itthon. Ilyenkor kicsit sajnálom az utazással töltött időt, mert az az érzésem támad, hogy elveszi az időt más dolgoktól, például az írástól.

Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, ez azért nem így van. A repülőút csupa izgalom, a vasútállomás érdekes és nyüzsgő, s bár a Temze egy cseppet sem szebb, mint a Dunánk, mégis tele van az út, mint minden út, rejtelemmel.

A repülőn sokat gondolkodik az ember. Életről, halálról, a légikisérőkről, akik szebbnél szebbek, hol mosolygósak, hol kevéssé szimpatikusak. Aztán landol a repülő, és a fejemben minden összevissza kalimpál. Mintha bedrogoztak volna. Jé, repülök! Most már mindent értek.

A londoni utcák hasonlóak, az emberek ugyanúgy néznek ki, talán csak az étteremben meglepő a kedvesség. Nincs pénzed, de vásárolnál, mert szép ez, hasznos az, „Úristen, ki fog megszólni, hogy nem viszek haza semmit” érzés tölt el.

Aztán biztonsági ellenőrzés után végre megnézheted a régen áhított csodát, a világ legszebb múzeumát, a Britisht. Mint a gyerek a cukorüzletben: múmia itt, múmia ott, görög vázák tömkelege, Amenhotep akárhanyadik szobra, aztán még egy, majd egy bika vagy az Istar-kapu egy része. Behunyod a szemed, és nem hiszel ennyi szépséget.

A metró összevissza útvonalai, siessünk, hogy semmit se hagyjunk ki. Úristen, nem jön ki a metrókártya, lemaradok, itt hagynak, futás!!!

Majd egy Tower meg a bidge és egy Temze. Fúj a hideg szél, ebből baj lesz. Nem gond, egyszer élünk! Az emeleten fejező fa, hatalmas bárd, ilyen kellene néha itthon is!

Hirtelen lesz sötét, a metrón hatalmas tömeg, a vonat már elviselhetőbb. Ugyanaz az út visszafelé. Már nem látszanak a felhők, de amikor felszáll a gép, alattunk a sötétben apró fények jelzik, hogy íme, az ember, itt is, mindenütt.

Ködben landolunk itthon. Londonban sütött a nap. Hideg van, megfáztunk, tudom.

Elfecsérelt idő? NEM! Írásra ihlet, már most tudom, hogy életem nagy élménye a D meghajtóra karcolt új regény ihletője, nemsokára mondatokba zárul.

Várj csak, London, jövök!

Újabb versek

Éhség

Zöld folyosón matt csempéken

botladozik a sárga lámpa fénye

légy járja körül

karikát ír le apró szárnya

magának a fénynek örül

valami legalább boldog itt

dohos szagok járnak fel-alá

és a klór összehasonlíthatatlan

beteg szaga nyomaszt

magány hódít

érdes nyelve szájszélet repeszt

víz után kutat – nem lehet!

a megváltó kereszt

lehet ilyen szikkadt-merev

epe bukkan elő nyálak

odvából keserű nyomot

hagy az ajkakon – száraz

szembogár piheg nesztelen

nyikorgó ajtó tárja

báját meztelen

hirtelen becsapja a szél

szava higgadt és elvtelen

lázas homlok izzad este…

infúziót hoznak újra

padló reccsen

vékonyka kar piheg

kiszáradt testen

ki-szol-gálta-tottan

hol itt a szemérem vagy szépség?

várni érzés keserű madarát

hessenti el az éhség.

* * *

Halál ágyán

Vékony bőr-duzzadt erek

ez maradt a nagy nő

a díva ‒

Isteni parancs hívja

spicces kábultba

ejti a Ringen-laktát

oldott álmot sző

álomtalan álma fáj

minden mozdultban jajszó

kiszáradt száj

üdvöt hív magára

nekem kegyelmet

bomlott elme bozontos

virága nem hoz

termést már.

Táncos lába fatörzs

kék szeme fátyol

elporzott veséje puskapor

ajkán elül a mámor.

Úgy készül ahogy jött

pőrén és egyedül

s míg kis asztalkáján

forró tea hűl

kezét nyújtogatja a fénynek.

Ujjai az enyémet keresik

csak egy biztos pont

kell még…

utolsó kötél a léthez

utolsó

kellék.

* * *

Isa pur es homu

Íme valóban por és hamu vagyunk csak

Világosbarnára darált, már lélek

nélküli elegy

Üveg homokórába zárva pergeti le a kapocs

földi létünk utolsó fáradt

pora lemegy

Valahová a mélybe, nem síri csenddel zendül

az Adaggio hangja, pár szál

vörös rózsa áll

magányosan üres váza melyébe burkolva

szegről végről rokonságban

más koszorúkkal

A pap mosolyog hite felhőtlen és erős

szavai lábat mosnak bűntől

ázott testen

Barna színű por izzik a levegőben máglyán

ég most a lélek megméretik

gyarló lelkem

Nekem is, kicsi és kevés vagyok a világnak

zsebkendőbe bugyolált könnyek

nem száradnak fel

Megint a fényévnyi idő megint

íme por és hamu vagyunk

nem fájdalmas jel.

* * *

Október

Párás szemgödrök között

görög – pörög az izzó

falevél

sántikálva, szöszmötölve

nedves ajkát megtörölve

kuncsorogva él

szaltót ugrik mélybe zuhan

zörög s röhög

a flaszteren

nyákos nyamvadt kabátjában

guggol s kukkol

betegen.

* * *

November

Gyertyás fények zaklattak fel

gyerekkorom fényei

temetőbe halkan léptem

csokrok sír-szagát féltem

húnyó idők titkait.

Mint halódó ősz integet

roggyant fenyő a sír felett

szeretne inkább fényben állni

díszes ruhában járni

neki csak az őrség maradt

vigyázni a halottakat

majd felöltözik hófehérbe

ha csillag fagy a jégkék égbe

vánkost vet a téli tájnak

hantok sírnak, fényre várnak.

* * *

Csak úgy

Csak vér és izzadás a szó

minden gyolcsba tekert

izzó fájdalom a jó

mondhatnád elég volt

az izzásból elég

nem halott még a holt

égi aknamezőn lépked

felrobban kéjes éje

s rád omlik a hold

* * *

Emlékfoltok

Csak egy verítékcsöppnyi

 édent adj nekem!

Emlékek zaja lüktet…

metronómba fagyott csend

visít fesztelen.

A kávé kihűlt az asztalon…

csésze árulja báját,

máza meztelen.

Az abrosz csipkéje fakó lett

folt hátán lyuk libeg,

a karosszék álmosan terpeszt

ócska szőnyegen piheg.

Fényképek…árnyak…idő…

a kakaó langymeleg.

Ifjú repdeső madár,

már repülnék veled!

* * *

Történelem

Ezer év odvából karperec

fityegett fáradt ujjamon

patina fedte zöldes sárga tompa

fényű máz, kardamon

magja sem lehetne érdesebb

mint fénye ennek

síron túli lények nyúlnak érte

vissza, jönnek és mennek

az idő gyorsan szálló pora

ringat múltat velem

egy kis ékszer kicsiny ék

igéző történelem

* * *

Éji kéj

Fagy kopog az ablakon

csipke árnyat hord az éj

párkányon nesz liheg

pattan reppen a héj

mélyen lenn vágy feszül

érc hangján lepke ül

tűz robban legbelül

szertehulló kéj

* * *

Búcsú

Mindennap búcsúzni kell

elköszön a nap és álmot hint

búcsút int a levél a fán

s a dér is integet odakint

mikor száradni kel fel az aszfalt

és búcsút int az éj

elköszön a füstgomolyag

elnyűtt kémény tetején

elköszön a bú, ha jön a nyár

virágszirmot hint neked

őszre festi indáit a szél

int egyet s rád nevet