Magamról

“A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.” (Carlos Ruiz Zafón)

A száraz szavak nem mondanak semmit. Leltárt készíthetnék: három gyerek, egy férj, egy ház, három bicikli, egy kutya…

De ez nem én vagyok. Leltározni mindenki tud, én is, amikor a könyvtárban vagyok, és újabb könyvek érkeznek, melyek sorban állnak, hogy számot kapjanak.

Életleltárt sokkal nehezebb végezni.

Problémás gyerek voltam, érzékeny, vézna, félénk és szemüveges. Szerettem tanulni, amit mások nem. Olvastam sokat, szavaltam, ahogy mások nem. Már gyerekként írogattam és rajzoltam, ahogy mások nem. Sosem voltam nagy átlag, és ez nagyon bántott. Engem. Más észre sem vett.

Szüleim nem voltak káderek, sem ismertek, sem híresek, de még hírhedtek sem. Szigorral neveltek, keményen, és úgy látták, így helyes. Protekciót nem élveztem, nekünk nem volt pult alatt sem hús, sem érdemjegy. Mindenért megharcoltunk, mi magunk, így a pofonokat nem én osztogattam, hanem kaptam az élettől rendesen.

Aztán elég lett, és a gimnázium után úgy döntöttem, meg kell mutatni, mit tudok. Sokféle irány és út után ráléptem arra a hivatásra, amire mindig is készültem: kicsi gyerekkorom óta a tanári pályára vágyom, de nem úgy ímmel-ámmal. Igazán. Bár sokan csak legyintenek: „Csak egy tanár! Ugyan, az semmi!”

Soha akkora örömet nem okozott nekem semmilyen valóra vált vágy, mint a tanítás és az alkotás együttese. Hála a Dabasi Táncsics Mihály Gimnáziumnak, ma azt csinálom, amire mindig is vártam és vágytam, amit a legjobban szeretek: a könyvek közé bújhatok a könyvtárban, és taníthatok. Szabadon, megbecsülten. A gyerekek pedig nap mint nap a legnagyobb örömet szerzik: rajzolnak, verset mondanak és írnak, táncolnak, vágynak a tudásra, és lefoglalnak… minden percben. Akkor is, ha nem akarom, ha nincs időm, ha fáradt vagyok, ha otthoni gond nyomaszt. Mert ők csak egyet akarnak: gyereknek lenni.

Újra rajzolok és festek; írok, szinte mindent, amit irodalmilag elő lehet állítani. Egész lettem, az vagyok, aki lenni akartam, ahogy az a kis szemüveges véznaság megálmodta: egy családanya, aki kiteljesedik az anyaságban, alkotó, aki kimondja és leírja, amit gondol. Hol fájdalmasan, hol nevetve, hol pedig dacolva a Teremtővel, akinek minden nap hálát mondok az életért.

Ennyi vagyok csak, nem több, és nem kevesebb. Teszem a mindennapok dolgát, ahogy kell, és örömöt lelek benne. És még sokáig szeretném csinálni ugyanezt a „semmit”…