Novellák
Kopjafának helyén

– Tedd le azt a kacsát, hát elment az eszed? – rivallt rá anyó a nyolc éves unokájára, aki megszeppenve engedte el a madarat.

Pedig csak szeretgetni akarta egy kicsit, nem akarta bántani. Mariska öntudatosan elindult a kerekes kút felé, kiloccsantott egy kis vizet a kezére, és látványosan bevonult a házba. Meztelen lábára rátapadt a sár, már őszre járt az idő, sokat is esett akkoriban.

Még jó, hogy nem látta a mami, hogy nincs rajtam cipő – gondolta a kislány, és egy lavórban gondosan lemosta a lábát, a vizet a kertbe öntötte és felhúzta sokkal nagyobb cipőjét. Megkereste szép színes, királynős mesekönyvét, és lapozgatni kezdte a hatalmas kanapén.

Nem sokkal később mintha szülei hangját hallotta volna. Nem értette, nem szoktak ilyen korán hazajönni. A kocsmában mindig nagyon sok volt a munka, általában estére végeztek csak. De most Böske, a befogadott szegény rokon is izgatottabb volt. Mi történhetett?

A kislány megvonta a vállát, a felnőttek dolgai hidegen hagyták. Kiment az udvari vécére, és kivitte a könyvét is, ott legalább hagyták olvasni. Teljesen elmélyedt a tündérek és manók világában, a színes orosz mesekönyvek hatalmas képei és nagy betűi elvarázsolták.

Nemsokára anyja hangját hallotta, amint őt keresi. Gyorsan letakarta a vécét, kezet mosott a kútnál és berohant a házba.  Kelt tészta illata fogadta, sületlen, finoman ragadós élesztős nyers tészta illata. Mariska ezt még a sült tészta szagánál is jobban szerette.

– Gyere, lányom, vidd el a pékhez, add oda a pénzt, és kérdezd meg, mikor mehetsz a kenyerünkért – adta ki a feladatot anyja, és a kislány kezébe tette a hatalmas szakajtót.

Gondosan le volt takarva tiszta konyharuhával. Mariska mélyen magába szívta a ruha szódás szagát, ami keveredett a szakajtó szalmájának és a tészta illatával.

Anyja kendőt borított a kislány vállára, és köténye zsebébe tette a pénzt. Mariska sosem értette, hogy ezt a munkát miért rá bízták. Volt egy nővére is, aki inkább otthon takarított, és egy bátyja, akiről sose tudták, hogy hol csavarog. Hol a patakon gázolt át a barátokkal, ami a kertjük végében futott, vagy a szomszéd kutyákat kergették frissen letört faágakkal.

Míg ezeken gondolkodott, kiért az utcából egy másik mellékútra, ami egyenesen a térig vezetett. Furcsa, szokatlan hangok ütötték meg a fülét, ami nagyon megijesztette. Mintha ropogott volna valami, nyári estéken a kertben ropogó tűz hangjára emlékeztette. Ezek a hangok azonban hangosabbak voltak annak ellenére, hogy távolinak tűntek.

Egyszer látott, még kisebb korában, tűzijátékot. Jaj, de buta vagyok, hát biztosan tűzijáték! – gondolta, és az izgalomtól megszaporázta lépteit. Egyre gyorsabban haladt a tér felé, hogy minél előbb láthassa az érdekes jelenséget. A téren kellett átmennie, hogy a pékhez érjen, még örült is, hogy közelről láthat mindent.

Amit látott, arra azonban nem számított. Földbe gyökerezett lábbal állt a tér egyik sarkán, előtte egy hatalmas fekete valami, hosszú csővel, ami éppen felé irányult. Úgy megijedt, hogy reszketni kezdett a lába, a szakajtó, mintha a kezéhez ragadt volna, és hangtalanul bámult meredten a tank csövére bámulva.

Arra eszmélt, hogy anyja hangját hallja, azt hitte, meghalt, és most megpróbálják föléleszteni. Nem vagyok halott, nem vagyok halott – hallotta saját hangját valahol legbelül, mert a szája bizony meg sem mozdult.

Az érzékek azonban nem hagyták cserben, valóban anyja állt mögötte. Otthonról futott utána, nehogy baja essen.

– Édes, hogy kerül ide? Meghoztam a pékhez a kenyeret – mondta a kislány, és látszott, hogy semmit sem ért az egészből.

– Utánad futottam, mert a szomszéd épp most járt erre, és nagyon megijesztett. Attól féltem, veszélyben vagy…és látod, igazam volt.

– Mik ezek édes?

– Tankok, fiam, tankok.

– És veszélyesek?

– Azok?

– De miért vannak itt? Sosem voltak itt tankok? Félek, édes!

– Én is félek, de ha nem jutunk el a pékhez, nem lesz kenyerünk. Úgyhogy most tank ide, tank  oda, átmegyünk a téren.

Anyja kendőjét, amit eddig futtában a kezében tartott csupán, a fejére borította, átkötötte vele a derekát is. A szakajtót elvette a lánya kezéből, megfogta a kezét, és együtt átmentek a tér másik oldalára. A pék hüledezett, ijedezett, majd átvette a szakajtót. A tésztát még megformázta egy kicsit, tetejét vízzel kente át, és lapátra tette.  Leültette őket az udvaron, nehogy elinduljanak még.

A kenyér megsült, közben a kislány a pék kutyájával játszott az udvaron. Hallották a kerítésen belül, hogy egy férfi kiabálva puskával hadonászik, aztán egy tompa pukkanás, és egy test eldőlt a macskaköveken. Aztán újra síri csend.

Mariska még sosem látott halottat. A pék kapujától nem messze egy férfi teste feküdt, körülötte nagy tócsában állt a vér. Az asszony és a lánya futva jött ki a kapu alól, a mellékutcát igyekeztek elérni, miközben minden mozdulatukat követte a középen álló tank. A hazafelé tartó utat futva tették meg.

A kenyér a szakajtóval együtt a konyhaasztalon landolt, az asszony meglódította a kislányt, és megparancsolta, hogy szedje össze a legfontosabb holmiját.

– Mindenki fogja meg, amit tud, lemegyünk a pincébe! Háború lesz!

A család minden tagja, aki otthon volt, futott le a borospincébe. Ki párnát vitt, ki a friss kenyeret. Apjuk vizet vitt üvegekben, Böske a gyerekeket szedte össze és őket parancsolta le. A fiú azonban nem volt sehol. Az asszony felment újra a kertbe, akkor látta megérkezni a fiát egy hatalmas puskával a kezében. Majd elájult ijedtében.

– Megbolondultál? Honnan vetted ezt?

– Valakit lelőttek az utcán, és meg fölszedtem – nevetett Bandi, de hamar lehervadt a pimasz vigyor az arcáról, mert anyja akkora pofont kanyarított az arcára, hogy legurult tőle egyenest a pincébe.

Böske estére gyertyát vitt le, gyufát és pokrócokat. Bandi merészkedett még föl egy kis tejért Mariskának.

– Ne félj, Maris, ha nagy leszek, megverek mindenkit! Lesz puskám, és soha többet nem kell a pincébe jönnünk.

Háború nem lett, és a forradalom, aminek csak halvány szelét érezte meg a kis mezőségi község, elhalt. Az egyetlen halotton kívül, akit Mariska is látott, nem volt más áldozat. Az elkövetkező idők pedig elhalványítottak a történteket. Mégis sok idő telt el, mire a kislány újra át tudott menni a téren a pékhez és elhitte, hogy többé nem fegyverek várják, ha kenyeret szeretnének enni.

Az elesett halott helyén ma kopjafa áll. Ma is látnak a helybéliek egy idős asszonyt arra sétálnia kutyájával, aki néha, ki tudja miért, pár szál mezei virágot és egy darab kenyeret tesz a kopjafa tövébe.

Ahol székelyül fütyül a szél

Pára ült minden bokorra, amikor elindultunk, hogy megnézzük a Vargyast. Szemérmetlenül kanyargott a dombok között, kitárva minden báját a hűs levegőn.

Lábam alatt még olykor hófoltok nyikorogtak. Nem, a vadonatúj, kátrányszagú aszfalton már nem látszott a nyoma, de beljebb, ahol még állatnyomokat is fölfedeztem, ott merészen és látványosan elterült a hablabdák tömege.

Április volt. Még Józsi, a hajtónk sem látott ilyen tavaszt, pedig már benne volt a korban. Frissiben kijött a bodegából, és miután megmártózott a korai élvezetekben, ami a házi szilvapálinkát jelentette, legalábbis neki, mert Mózsi, a másik kocsis a körtére esküdözött, készen álltak, hogy beljebb vigyenek minket a hegyek közé.

Józsi mellé ültem a bakra. Azt gondoltam, majd jót beszélgetünk, de ő csak hallgatott. Pedig annyi kérdésem lett volna. Aztán erőt vettem magamon, mert nem létezik, hogy ne beszélgessünk. A kocsi annyira szétrázott, hogy majdnem előkandikált  a reggelim, de Józsi csak nevetett rajtam. Aztán egyszer, amikor Lujza, a pár éves kanca, aki nehezményezte, hogy a másik ló lehagyja, egyszer csak előre iramodott, úgy meglendítette a kocsit velünk együtt, hogy majdnem kiestem belőle.  De Józsi még mindig nevetett.

– Ne fickándozz mán, hát megfoglak! – kiáltotta nevetve a Lujza okozta szélbe, és erős markát a combomba mélyítette.

Nekem se kellett több, jobban kezdtem tőle tartani, mint Lujzától, és kihúzódtam a bak szélére, aminek meg is lett a következménye, mert most félelmemben estem le majdnem az ülésről. Józsi még tovább nevetett. Közben nem tudtam eldönteni, hogy a reggeli szilvórium volt rá ilyen hatással vagy tényleg ennyire nevetséges vagyok. Miután az utóbbi mellett döntöttem, arra jutottam, ha erősen kapaszkodom az ülés szélébe, akkor kevésbé félek, és leesni sem fogok. No, innen kezdve Józsi nem nevetett többet az úton, és alig-alig vakkantott hozzám, ugyanolyan hallgatásba merült, mint annak előtte. Csak néha szólt oda a lónak, ha az megint előre iramodott.

A kedélyek meg is nyugodtak, egészen addig, amíg egy tisztásra nem értünk a lovakkal. Mózsi is leugrott a bakról, Józsi is elővette az ebédéjt, mi pedig elindultunk az erdő felé sétálni. Még mindig havas volt a táj néhol, de a nap kisütött, és olyan merészen eregette felénk az éles fénynyalábokat, hogy hirtelen melegünk lett. A hegyet azonban nem másztam meg, a függőhíd végéről visszafordultam. Kocsisaink ott tanyáztak a lovak mellett, és beszélgettek. Leültem a patak szélére, és hallgattam, ahogy szerelmet vall egymásnak a szikla a víz. Lágy csobogása, simogató hangja andalítóbb volt minden komponált zenénél.

Vihar döntötte ki vagy csak önmagától hajolt az anyaföld felé, nem igen tudtam, a patak medrének szélén egy vastag törzs feküdt neki a partnak, lágy ívben hajolt a szagos barna levelek fölé. Nekitámaszkodtam, le is ültem rá, és átadtam magam a csendnek.

Nem sokáig tartott a szieszta, mert hangos visongatás, kutyák ugatását hozta felém a csendes szél. Egy pásztorfiú terelte felénk a juhnyájat, öt-hat különféle fajtájú és méretű kutya kísérte.  Reszkettem attól, hogy közelebb kerüljenek, mert a kutyák hangja félelmetes volt. A kocsi felé rohantam, abban bízva, hogy gyorsabban futok, mint a kutyák.  Józsinak se kellett több, felrántott a kocsira, és úgy nevetett, hogy megakadt a torkán az almacsutka. Akkor én kezdtem ütni a hátát, nagy nehezen kiköpte a csutka maradékát. Hiába ijedt meg, hogy mindjárt megfullad, köhögve, hörögve nevetett rajtam tovább.

A nyáj a patakhoz ért, miután a fiú megmutatta a kutyák segítségével, hol ihatnak, felénk indult ismerkedni. Lábán kopott, fekete csizma, feljebb egy lyukas, széles szárú nadrág. A nap őt is megmelengethette, mert levette az ingét, amit csak úgy félvállra dobott, amikor felénk ért. Széles mosolya egyáltalán nem arról árulkodott, hogy tudatában van saját nyomorának. Míg felénk baktatott, Józsi megsúgta, hogy a testvérbátyja  gyereke, akit árvaházba adtak, mert az anyjuk otthagyta a családot. Az apa most kivette, és dolgoztatja, iskolába nem jár, pedig jóeszű fiúcska. A gyerek odaért, alig nézett ránk, csak egy adjonistennel elintézte az ismerkedést.

– Éhes vagy? – kérdeztem cingár testére nézve, s már a táskából kotortam is a szendvicset.

– Nem, most ettem valamicskét, amikor béhajtottam a nyájat a víznek…

A válasszal meg is elégedhetett, mert sarkon fordult, füttyentett a kutyáknak, azok meg terelni kezdték visszafelé a jószágot.  A gyerek fejét még sokáig láttuk, gubancos haját csak a szél fésülte szabad rendbe.

Visszafelé a faluba Józsinak megeredt a nyelve. Mesélt a házáról, ami most üres, mert nincs benne asszony, beszélt a munkájáról, ami a mészégetéshez való fa szállításában merült ki. Most láttam csak, milyen sötét az arca. Lopva néztem a szemét, az egyiket betegség támadhatta meg. Nem mertem rákérdezni, bár amilyen beszédes hangulatban volt, elmondta volna.  Végül mintegy véletlenül elhintette, hogy örülne, ha csatlakoznék hozzá a bodegába, ahol jót innánk, végül hazavinne. Otthon úgysincs asszony. Megint csak kihúzódtam a bak szélére, de ő visszarántott. Erős keze arról árulkodott, hogy a napi fizikai munka edzésben tartja, ha akarja, ha nem. Szerencsére a falu már közel volt, nem kellett nyilatkoznom a jövőről, a békét megőrizve mondtam köszönetet a kocsin az oltalomért. Józsi csak biccentett, és elkönyvelte, hogy kikosarazták.

A székely vidék nem ért véget, bár Kisbaconba érve megállt az idő. A nap már melegen sütött, levetette velünk a nagykabátot, hónak nyoma sem volt. A patak lágyan duruzsolt, a gyerekek kiszaladtak az utcára megnézni a Magyarból jött idegeneket. Tudták, hogy Etelka nénit jöttünk meglátogatni, kell, hogy legyen nálunk pénz is. Mert aki idejön, az valamit visz is. Azért meg fizetni szoktak. Hamar megjelent egy ismeretlen öregasszony is, fekete, napnyűtte ruhában. Ott ólálkodott körülöttünk, hátha leesik egy kis pénz koszos, ráncos tenyerébe. Elkísért egész a malomig.

– Menj haza, Mózsi agyonüt, ha nem talál! – kiabált neki Etelka néni, a molnárné messziről.

A szikár, otthonkába öltözött néni, aszott kezeivel a másik öregasszony felé mutatott, kezét lengetve fenyegette messziről.

A vízimalom közben halkan duruzsolt. Még mindig járt, pedig pár száz évesek voltak a malomkövei. A faanyag csiszakolódott a köveken, hol érdesen, hol lágyabban. A hengerek forogtak, és még mindig őrölték a gabonát. Sikamlós táncba kezdett közben a kerék, azt hittem, menten kiesik a helyéből. Most a néni nevetett ki: dehogy esik az ki, kedves, jár az, mint száz éve is.

Etelka néni olyan molnárné volt, akinek nem volt molnárja. Özvegyen maradt, de nem egyedül, mert a fiai tovább vitték a  mesterséget, most ők viszik  a malmot, de amíg ő él, addig ő marad A MOLNÁRNÉ. Ez státuszt jelentett, olyan rangot, amit csak a halálával lehetett megváltani. Szegény Etelka néni! Ha vendég jött, és jöttek hozzá sokan, akkor beszélni kellett. Mesélt is az öreg, néha nevetett magán, mert protézise láthatóan mozgott a szájában, és olykor akadályozta a beszédet. Kis konyhája volt, közvetlenül a malom helységből nyílt. Ott ritkán pihen meg, bár mint mondta, mostanában egyre gyakrabban. Volt egy kisebb kanapé, arra olykor rátelepedett, de a malom akkor is forog, ha ő pihen. Csak nehezen! Nem engedheti meg magának, hogy megbetegedjék. Akkor pókhálót sző a pára, mert nincs, aki ablakot nyisson, a por felhőt játszik a kerekek közt, csak az egérnek jut étek, annak meg minek.

A fiú beindította  a malmot, most már teljes erővel, szétvált a gabona és a héja. Az értékes rostban turkáltam, még az illata is más volt, mint a csomagolt hazainak. A kukorica dara, ami frissen készült, a málé szagát lopta vissza a gyerekkorból, ami ugyanolyan messze tűnt már, mint az íz maga.

– De hát nem vagyunk mink mindig egyedül, ugye – folytatta a néni mesét, mert külföldi népek is jönnek ide.

Nagy lendületet vett, és odanyomult a fekete szekrényhez, onnan gyorsan lekapott pár felnagyított képet. Látható volt, hogy mutogatja másnak is, mert nagyon kéznél voltak. A homályban, amit a kis ablakok idéztek elő, amúgy is nehezen lehetett látni, maga a fénykép is elmosódott volt. Talán a nagyítástól, talán mert amúgy is rosszul készítették. Jobban szemügyre véve azonban ismerős arcok bukkantak fel. Az angol királyi család sarja egy motoron, mögötte jól kivehetően ugyancsak a motoron ül Etelka néni. Egy másik képen az angol trónörökös a néni családtagjaival a malom előtt álldogál, és persze a néni Károly herceg mellett.

A trónörökös is magyar ősökkel rendelkezett, így nem csoda, hogy ősei szülőföldjén vásárolt birtokot, ahová gyakran visszatér. Etelka néni persze erről mindig tud, hiszen ő a birtok „ felügyelője”. Amikor mégsem értesítik, mint nemrégiben is, akkor jön valami ánglis ember, akivel hol kézzel, hol lábbal, hol azzal, ami van, de megértik egymást.

A képnézegetést végeláthatatlan mesék követték, amit csak az ért, aki érti a székely lelket. Azt a lelket, ami csak ott, a hegyek és dombok közt, a patakok lágy ölén az, ami.

Nevetségesnek és kicsinek éreztem magam a hegyek között, a néni mellett, de a bakon is. Szégyenkeztem, mert a helyi ember nem fél semmitől, számára a mámor és a vágy olyan természetes és tiszta, mint a kanyargó Vargyas, az emberi lélek makacs öntudatot rejt, magyarsága-székelysége tudatát, mert ott  székelyül rotyog a buzgány, de székelyül fütyül a szél is.

Etelka néni, a ki maga sem tudta már igazán, hogy hány éves, valamit végérvényesen elvett tőlem. A hitet, hogy lehet egyszer olyan tiszta és teljes életem, mint az övé, ahol a kimondott szó szó marad, ahol az öröm és fájdalom érzése olyan portéka, ami nem eladó, mint a szív, ami a székely testben csakis székelyül dobog.