Kiadási frász

A legidegölőbb időszaka a kiadásnak a várakozás: korrektúrára, szerkesztésre, borítóötletre… nem szeretek várni, gyorsan döntök (ez nem mindig jó), száz fokon égek szinte minden területén az életnek, így a türelem sokszor nem az erősségem.

Maga a kiadási időszak egyébként egy izgalmas és érdekes időszak: kitalálok valamit, megírom, aztán más szakértők veszik kézbe a „gyermekemet”, és megmosdatják, átpelenkázzák, felöltöztetik, és a végén egy közös alkotás lesz belőle, abból a valamiből, ami az én fejemből pattant ki.

Teljesen olyan, mint a gyerekszülés. Háromszor átéltem, mindet máshogy, és döbbenten tapasztalom, hogy a kéziratok sorsa is hasonlóan alakul: mindig más, mégis sok a közös a megjelenésig tartó fázisban.

Az alkotás tulajdonképpen magányos folyamat. A szülés is, hiába veszi körül az asszonyokat olyan sok ember. A végeredmény pedig magáért beszél, és akár akarjuk, akár nem, végül a maga útját járja majd.

Olvasói reakciók

Mostanában készült írásaim első olvasója a lányom, a legerősebb kritikus a világon. Jó érzékkel fogalmaz, nyugodtan támaszkodhatok a véleményére.

Gyerekkorom óta írok, így az első olvasóm az édesapám és anyai nagymamám voltak. Mindketten sokat és sokszor biztattak. Soha nem felejtem, mennyire vártam a nagymamám jövetelét, hogy elolvashassam neki a legújabb írásaimat. Érdekes módon, ő mindig el volt ragadtatva. Édesapám sem kritizált, romantikus lelkülete nagyon sokat segített abban, hogy megértette az írásokat, és meghallgatott. A korai írásaim mind versek voltak, szinte kizárólag.

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltam átlagos gyerek. Szerettem tanulni, bújtam a könyvtárakat, sokszor tartottak strébernek, azt szerettem, amit más nem. Otthon hihetetlenül nagy könyvtárunk volt, mindenki olvasott… állandóan.

Örömet okozott a tanulás és az olvasás. Ma is, örök tanuló vagyok úgy, hogy nap mint nap másoknak adok át tudást.

Szerencsém volt a tanáraimmal is: olvasták az írásaimat, gyakran megmutattam nekik, de mivel szokatlan és inkább érdekes jelenség voltam a közegben, ahol tanultam, támogattak, biztattak, de sok minden nem történt. Ahogy akkor éreztem, nem nagyon tudtak mit kezdeni velem.

Nagymamám sajnos rég nincs velünk, de az ifjabb generáció tovább segíti a munkám. Volt, hogy saját kollégámat kértem meg első olvasásra, kíváncsi voltam, hogyan vélekedik egy „idegen”. Költő barátnőmnek is adtam át írást, Kapui Ágota afféle lélektárssá vált számomra, nagyon sokat erősít, bírál is, ha kell, bár ezt ritkán teszi. Nem is értem, miért.

Nem sokszor tapasztaltam meg, hogy valaki épp az én könyvemet olvassa egy buszon, egyetlen ilyen esetre emlékszem: egy távolsági járaton Ikon az esőben című könyvemet olvasta egy fiatal lány. Hihetetlen érzés volt, mosolyt csalt az arcomra, de eszemben sem volt felvilágosítani arról, hogy a könyv, amit olvas, az én művem. Hogy miért? Magam sem tudom, pedig nem kell szégyenkeznem miatta. A kritikától való félelem lehetett mögötte? Nem tudom ma sem.

Hogy félek-e a kritikától, nem is igen tudom. Talán nem, de mérhetetlenül rosszul esik a negatív bírálat. Ilyenkor óhatatlan, hogy az ember átgondolja, egyáltalán érdemes-e írnia tovább, vagy ez csak egyszeri vélemény. Ma már nem gondolom, hogy abba kellene hagynom az írást pár rossz kritika, vagy ítéletszerű vélemény kapcsán.

Szeretek írni, ez az életem, nem tudnám elviselni, ha nem tudnám csinálni. Az életem, a lelkem része, nélküle olyan lennék, mint akinek hiányzik egy testrésze. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem figyelek oda a kritikára… csak úgy teszek, mintha. Átgondolom, hogy jogos-e, még ha nagyon rosszul is érzem maga miatta, és igyekszem legközelebb jobb lenni. Hátha sikerül.

Könyveim nagy része webáruházon keresztül kapható, boltban ritkán találkozom vele. Ott is érdekes megtapasztalni, hogy változik az ára, mennyi az igény rá.

Az ember általában nem magának ír. Hiszem, hogy az Isten az általa adott talentumot nem azért adja, hogy elrejtsük, hanem azért, hogy megmutassuk, és mások szolgálatába állítsuk. Lehet ezt megtenni szelíd módon, csendesen vagy hangosan, akkor nagyobb rá a kereslet. Vérmérséklet és kapcsolat függvénye minden. Hiszem, hogy azért vagyok a világon, mert dolgom van benne, lehet, hogy épp az írás az én karmám.

Az írás folyamata

Számítógépem mindig készen áll, hogy megnyissam, de ihlet hozzá nem mindig társul. Akkor tudok leginkább alkotni – így vagyok a festéssel is –, ha valamilyen erős érzelmi hatás ér. Mindegy, hogy ez jó vagy rossz, persze a végeredmény szempontjából nem, de akkor gördülnek a szavak, mint az esőcseppek az ereszen.

Akkor is sokat és hatékonyan írok, ha valami olyan társadalmi, szociális jelenséggel állok szemben, amivel nem tudok mit kezdeni. A tehetetlenség nagyon jó motiváló erő: vele szemben érzett düh elindítja a fantáziámat. Megoldást persze nem találok, ahhoz politikusnak kellene lennem, de legalább kiírom magamból a feszültséget.

Készült már úgy is regényem, hogy évekkel korábban egy hír ütötte meg a fülem a tévében, és annak kapcsán a fogaskerekek továbbforogtak.

Sajnos nem írok rendszeresen, pedig kellene… A gyakori fogalmazás, a lélek és a fantázia használata élesíti az elmét, de így is sokszor előfordul velem, hogy nem jön az ihlet vagy megáll félúton. Jó pár regény álmodozik a meghajtón arról, hogy talán nekiállok folytatni őket. Ilyenkor többféle technikát próbáltam már, amivel ihletet nyerek: szívesen hallgatok klasszikusokat, különösen Debussyt, vagy elmenekülök egy könyvesboltba, és leveszem a polcról a számomra ismeretlen alkotók írását, hogy ne befolyásoljon egy ismert stílus.

Van, hogy nekiállok festeni, vagy egyszerűen csak kiülök a teraszra, és nézem az állataimat.

Előfordul, hogy olyan helyeket keresek fel, ahol sokan vannak, és észrevétlenül belehallgatok a beszélgetéseikbe. Az ilyen hallgatózásokból nyert tudás valóságos kincsesbánya.

Valami beindítja a letapadt szavakat. Vagy nem. Ilyenkor elengedem, és hagyok egy kis időt magamnak az érlelődésre. Ha túl sok idő telik el, akkor persze erőt veszek magamon, és a lerakott, vagy félbehagyott írást újra elolvasom. Az eltelt idő segít felülről, messziről figyelni a korábban leírt szavakat, és sokszor hoz megoldást.

Egyetlen esetben nem adok esélyt magamnak az időhúzásra. Verset egy szuszra írok. Mindig. Igaz, másnap vagy harmadnap újra elolvasom, de a verset soha nem hagyom félbe, legfeljebb meggyógyítgatom, ha sebes lett.

Így írok, sajátosan, olykor magamon is erőszakot téve, gyakrabban pedig úgy, mint az ár, mely sodor, de nem pusztít, ám olykor kőbe ütközik. Kőbe, melyet jótékonyan csiszol a sodró víz.